2023. április 30. vasárnap
Reggel fél 10-kor már a buszban ültünk, hogy megkezdjük a dél-izlandi kalandokat. Nem meglepő módon dél felől hagytuk el Reykjavíkot, amerről előző nap visszaérkeztünk, úgyhogy az út egy része már ismerős volt. Bazaltmezők között vitt az 1-es út, láttunk egy hőerőművet, és az aktuális évben az országban történt halálos közúti balesetek számát mutató számlálót is – lehet tippelni, hányason állt. (Megmondom: 1 halálos baleset történt eddig egész évben. Elképesztő.) Izlandon nagyon komolyan veszik a közúti baleseteket, egy-egy baleset alkalmával komolyan megvizsgálják, mi okozta, és ha lehet, próbálnak megoldást találni, hogy máskor ne fordulhasson elő. (Gyakoriak például az egysávosra szűkülő hidak, ahol gyakoriak a balesetek, ezeket folyamatosan cserélik le kétsávosra.)

Selfosson ezúttal csak áthaladtunk, helyette Hellában (ez is dupla ‘ll’, szóval ‘hetla’ az ejtése) álltunk meg egy benzinkútnál. A megálló legviccesebb pillanata az volt, amikor egyszer csak feltűnt egy kutya a semmiből, és célirányosan Jóanyámhoz szaladt oda simogatásért, valamiért őt nézte ki magának. Utána persze másokhoz is ment kunyizni, de mi simogathattunk meg először.

Seljalandsfoss megint egy olyan élmény volt, amiről nehéz mesélni. Ott van egy hatalmas, zubogó vízesés, olyan, amiket csak képeken meg filmeken látni, és valahogy fel kell fogni, hogy igen, itt vagyok, és tényleg ezt látom. Nagyon könnyű ezeket a hihetetlen természeti csodákat szájtátva bámulni. A Seljalandsfoss azért is érdekes, mert a Seljalands folyó része, ami a sokak által ismert Eyjafjallajökull vulkán gleccsertavából ered. 60 méter magasból ömlik le a víz.

A vízesés mögé be is lehet sétálni, bár elég csúszós, keskeny és sziklás út visz oda – az egész izlandi út során csodálkoztam, mennyire szabadon vannak engedve a turisták. Néha az ‘If he dies he dies’ mém jutott eszembe – ha óvatlan vagy, és leesel, így jártál. Ennyire nem sarkos a helyzet, többször felmerült már az izlandi hatóságokban is, mennyire kell korlátozni a turistákat, mert azért akadnak halálesetek. Vannak figyelmeztető táblák meg korlátok, de ezeket sokan ignorálják, és sokan nem veszik figyelembe az időjárásra vonatkozó figyelmeztetéseket, lezárásokat. Márciusban egy magyar turista zuhant le egy vízesésnél, sajnos nem is élte túl az esést. Óvatosnak kell lenni, nagyon oda kell figyelni minden lépésre, és előzetesen nagyon fontos tájékozódni, mennyire veszélyes helyre készül az ember, és vannak-e korlátozások az adott területre vonatkozóan.

Amennyira óvatosnak lehetett lenni a mögöttünk tömörödő sor és a szemből érkező tömeg mellett, annyira azért óvatosak voltunk. Ahogy a lépcsőre felmásztunk, és a sziklás részre értünk, a vízpermet teljesen beterített, nem győztem dugdosni a fényképezőmet. A vízesés mögé már csak a bátrabbak másztak le, kicsit meredek volt a lejtő, de nem vészes, mi Foxszal lementünk. Elég nagy élmény volt egy üvöltő vízesés mögött lenni, de csurom vizek lettünk.

Kicsit még sétáltunk a sziklafal mellett, egy távolabbi, kisebb vízesésig még elmentünk, aztán siettünk vissza a buszhoz.

A változatosság kedvéért a következő megállónk is egy vízesés volt, a Skógafoss. Itt csodaszép szivárvány rajzolódott ki, valahányszor kisütött a nap.

Először a vízesés fölötti kilátóhoz mentünk fel, alaposan leizzadtunk, mire felértünk. A fémlépcső néha félelmetesen belengett, és általában csak az egyik oldalon volt rendes korlát, a másikon csak egy lánc vagy az se.

Ha valaki kiborult volna a lépcsőről, nem tudott volna nagyot esni, maximum kicsit gurulni a domboldalban, de akkor is rémisztő volt néha. A kilátó alapja is fém volt, ráadásul rácsos, úgyhogy aki tériszonyos, az itt nagyon kapaszkodott. Ahogy a Seljalandsfoss, a Skógafoss is 60 méteres.

Már nem volt sok időnk a továbbindulásig, de még mindenképpen meg akartuk kóstolni a skyr tortát a helyi kis étteremben, amit a túravezetőnk javasolt.

Víkben álltunk meg következőnek. Először a templomnál szálltunk ki és fotóztuk a kilátást, aztán a helyi plázában volt ebédszünet. Én könyvet vettem a szuvenírshopban (mi mást?), aztán egy kávézóban megkávéztunk és sütiztünk, ebédnek a saját szendvicseinket ettük.

Talán az egész izlandi út legvérfagyasztóbb és egyben egyik leggyönyörűbb pontjához értünk ezután: a feketehomokos tengerpartra, Reynisfjarára. Nagyon szép, mert a víz apró homokszemekre porlasztja a bazaltot, ettől fekete a tengerpart, és egy bazalatorgonás sziklafal magasodik a part mellett egy kis barlanggal – amibe egyébként nem ajánlott bemenni, mert van rá esély, hogy be fog szakadni.

A legfélelmetesebb mégsem ez, hanem a hullámok. Itt nincs, ami a hullámok útját állja, az óceánból egyenesen a partnak csapódnak akkora erővel, hogy könnyedén magukkal ránthatnak egy felnőttet is. Túravezetőnk is figyelmeztetett, táblák is jelezték, hogy ne menjünk közel a hullámokhoz, és sose fordítsunk hátat a víznek, mert gyakoriak a “sneaker wave”-ek, azaz a váratlanul, nagy erővel felkúszó hullámok.

Bár figyeltünk rá, hogy ne menjünk a már vizes homok határvonalán túl, minket is bokáig elért egy teljesen váratlanul érkező hullám. Hála a vízálló bakancsomnak és nadrágomnak, nem éreztem meg, de nagyon meglepett, hogy tényleg ilyen váratlanul csap le. Nem egy haláleset történt itt az elmúlt években, sokan nem veszik komolyan a figyelmeztetést. Akit elkap a hullám, annak szinte semmi esélye túlélni, ha meg is találják, a jeges vízben gyorsan kihűl az ember. Az utolsó haláleset tavaly júniusban történt, akkor ki tudták menteni a vízből a turistát, de így sem élte túl. Tele van az internet vérfagyasztó videókkal, ahogy embereket felborítanak a hullámok – úgy tűnik, hogy valahogy nem megy át az üzenet, hogy ez a szakasz tényleg életveszélyes.

Akármeddig el bírtam volna nézni az elemi erővel felcsapó hullámokat, és hallgatni az óceán morajlását. Tényleg hipnotikus volt. Ami miatt nyáron érdemes erre járni, azok a lundák, akik itt költenek, mi ehhez korán érkeztünk.

A tengerpartról már indultunk vissza Reykjavíkba. Kis pihenés után a Loki Caféba mentünk vacsorázni, hogy Fox megkóstolhassa a hírhedt rohasztott cápát. Egy kis kockát hősiesen le tudott küzdeni, de annál többet nem. Én mondjuk nincs az az isten, hogy megkóstoltam volna, de Fox szerint nem volt annyira rossz, mint amennyire büdös.

Ezen az estén nem kocsmáztunk, elég kimerültek voltunk már, úgyhogy próbáltunk korán aludni menni.