2023. május 1. hétfő
Nagyon hálásak voltunk, hogy csak fél 11-kor indultunk el aznap. Túravezetőnk is mondta, hogy az utolsó napokra már lazább programok állít össze, mert fáradnak az emberek.

Reykjavíktól nyugatra indultunk a nyugat-izlandi kirándulásra. Ez opcionális program volt, de a csoport nagyja részt vett rajta. Átkeltünk a Hvalfjörður-alagúton, ami majdnem hat kilométer hosszú, és a Hvalfjörður-fjord (Bálnafjord) alatt halad át. Ez Izland egyetlen fizetős alagútja. Meglepően hosszú ez a szakasz, nekem még a fülem is bedugult a föld alatt.

Borgarnes kisvárosában álltunk meg először, itt volt időnk sétálgatni. Borgarnest a 9. század végén alapították, és hagyományosan halászattal foglalkoztak a helyiek, de manapság a turizmus is jelentős bevételi forrás. Alvó kisvárosnak tűnt, rajtunk kívül csak a benzinkút környékén találkoztunk emberekkel, ahol a buszunk parkolt.

Megnéztük a régi gyeptetős házikókat. Már ezer évvel ezelőtt is építettek ilyen házakat az izlandiak, a gyeptéglákkal fedett tető remek extra szigetelést ad. A borganersi gyepházakat több mint száz éve építették, nemrég felújították őket. Bemenni nem tudtunk, de kívülről megcsodáltuk a zöldtetős (akkor éppen sárgás) építményeket.

Érintettünk egy parkot, ahol Skalla-Grímur sírhalma található. Skalla-Grímur Norvégiából érkezett Izlandra a 9. század végén, és a közeli Borg környékén telepedett lett kéthajónyi viking társaságában. Költő volt, ahogy a fia, Egill Skallagrímsson is, aki a helyi híresség – az Egils Saga az ő életét meséli el.

Süvöltő szélben sétáltunk fel a kis templomhoz. A Borgarneskirkja viszonylag új, az 1950-es években épült.

Találtunk a félsziget csücskénél egy kilátópontot egy furcsa alakú szoborral. Az 1997 óta itt álló szobor Bráknak, Egill Skallagrímsson dajkájának állít emléket, aki a történet szerint erről a szikláról vetette a tengerbe magát, amikor Egill apja meg akarta ölni a saját fiát. Brák azzal mentette meg Egill életét, hogy közbeavatkozott, és innentől ő lett Skalla-Grímur haragjának a célpontja. Brák átszaladt a városkán, és a szikláról a vízbe menekült. Hogy biztosan sose érjen a felszínre élve, Skalla-Grímur egy nagy követ dobott utána. És hogy mi volt az éktelen harag oka? A fiatal Egill és cimborája kihívták a fatert egy játékra, és jobbnak bizonyultak Skalla-Grímurnál.

A szobor furcsa alakjára az a magyarázat, hogy a brák egy régi munkaeszköz volt, amit az állati bőrök lágyítására használtak, és az így nézett ki.

Tovább nem mentünk, lassan indultunk vissza a buszhoz. A benzinkútnál még volt időnk kikérni skyres-fagyis müzlit, ami akkora adag volt, hogy már csak a buszon tudtuk csak megenni.

Deildartunguhverben hőforrások találhatók, ami már magában elég izgalmas, folyamatosan csordogál a forró víz, és meleg gőz teríti be azt, aki a közelébe megy. Én is odaálltam melegedni, nagyon jó volt!

Egy kis büfé üzemel itt, ami mellett nagy üvegház található. Ha veszel valamit a büfében, bemehetsz az üvegházba elfogyasztani azt. Fox vett egy kávét, vele mentünk be többen. Döbbenetes volt a kinti hideg után a kellemes melegbe beérkezni, ahol paradicsom, répa és tök burjánzott, és dongók döngicséltek a virágok körül. (Hogy kerültek egyáltalán oda? :O) A hőforrás adja a fűtést, a csövekben a forrás forró vize folyik.

A hőforrástól vízesésekhez mentünk, a Barnafoss és Hraunfossar vízesésekhez. A két vízesés ugyanazon folyó, a Hvíta mentén, egymástól pár méterre található. A Barnafoss vízeséshez egy meglehetősen sötét legenda is tartozik. Egy közeli farmon élt egy család két fiúgyerekkel. Egy napon a szülők templomba indultak, az otthon hagyott gyerekek pedig unatkozni kezdtek.

Elmentek a gyors sodrású vízeséshez, ami fölött természetesen kialakult kőhíd vezetett át. A fiúk megszédültek a nagy magasságtól, és a halálukba zuhantak – azóta hívják Barnafossnak, azaz gyerekek vízesésének. Később a gyászába beleőrülő anya leromboltatta a kőhidat. Ma emberkéz állította híd vezet a gyors sodrású zubogó felett.

A Hraunfossar látványa lélegzetállító. A lávamezők repedésein és barlangjain keresztül zúdul le 12 méteres magasságból a forrásvíz a Hvíta folyóba, nem véletlenül ‘láva vízesés’ a név jelentése. (A Hvíta fehér folyót jelent, és nem ez az egyetlen folyó ezzel a névvel Izlandon: a Gullfoss vízesés folyóját is így hívják.)

Jólesett csak állni és bámuló az őrülten zubogó vizet. Ez is egy olyan hely, ahol akármeddig el tudtam volna lenni.

A turistaközpontként is szolgáló Hraunfossar Restaurantban vettünk képeslapokat. Még volt egy kis idő indulásig, addig visszaszöktünk a kilátóponthoz gyönyörködni.

A napi programunk ezzel véget is ért. Visszavittek minket Reykjavíkba, egész korán visszaértünk a többi naphoz képest. A szálláson összepakoltuk másnapra a csomagjainkat – ez volt az utolsó teljes napunk a szigeten, amit nagyon sajnáltunk. Este még elintéztük az utolsó szuvenírek beszerzését. Vacsorázni megint a Rossopomodoroba mentünk, az utolsó söreinket pedig a Brewdogban fogyasztottuk el.