2023. május 2. kedd
Eljött ez a szomorú nap is: a hazautazásé. Reggelinél megtörtént a katasztrófa: ó, borzalom, elfogyott a gluténmentes kenyér! Az előző munkaszüneti nap volt (bár mi ebből nem sokat érzékeltünk), emiatt nem érkezett utánpótlás belőle. A reggeliztető srác nagyon kedves volt, aggódva kérdezte, hogy másnap ott leszek-e még, mert akkor intézkedik, hogy biztosan ne maradjak éhen. Kiderült, hogy ő sem ehet glutént, úgyhogy átérezte a problémámat. Szerencsére a szobámban még volt kenyér, abból vittem le, de ha nem lett volna, legrosszabb esetben zöldséggel vagy zabkeksszel ettem volna a főtt tojást.

Reggeli után kicsekkoltunk a hotelből, és bőröndökkel vonultunk a buszhoz. A Reykjanes-félszigetre igyekeztünk a geotermikus területet felfedezni. Egész eddig nagyon szerencsések voltunk az időjárással, többnyire napsütéses időnk volt, csak az utolsó napra romlott el az idő: amikor a Kleifarvatn tóhoz értünk, elkezdett esni az eső.

A Kleifarvatn tónál csak fotózni szálltunk ki a buszból egy kilátóponton. Ez a félsziget legnagyobb tava, amit melegvizű források táplálnak. A legendák szerint egy bálnaszerű szörnyeteg él a tóban, vele sajnos nem találkoztunk. Érdekesség, hogy a tó vize 2000-ben egy földrengés után 20%-kal lecsökkent – nem semmi!

A félsziget alatt válik szét az eurázsiai és észak-amerikai kontinentális lemez, ami igen aktívvá teszi a területet: az itt található vulkánok bizony időnként ki szoktak törni, gyakoriak a földrengések, és rengeteg hő- és kénforrás található itt. Az egész táj egy hatalmas mohás lávamező, a látványt időnként vulkánok és feltörő gőzforrások törik meg.

Az eredetileg betervezett Krýsuvík a pallók cseréje miatt zárva volt, ezért kicsit távolabb, a Gunnuhver geotermikus területre mentünk. Már elég közel voltunk a félsziget partvonalához, nem messze tőlünk Izland legrégebbi világítótornyát, a Reykjanesvitit láttunk – 1878-ban építették. Itt megtapasztalhattuk, milyen, amikor rendesen fúj a szél. Körbejártuk a kiépített sétányt, ahonnan közvetlen közelről láttuk, hogyan törnek fel a forró gőzök a föld alól, hogy aztán többméteres felhőt húzva porladjanak szét a levegőben.

A Gunnuvher a nevét egy gonosz szellemről, Gunnáról kapta. Gunna egy gazdag ügyvédtől bérelte lakhatását a farmon. Amikor nem tudott fizetni, az ügyvéd elvette az egyetlen tulajdonát, a kondérját. Gunna ezen feldühödött, és megfenyegette az ügyvédet, hogy addig nem fog enni, amíg a kondért vissza nem kapja. Gunna végül éhenhalt, és mikor a koporsóját vitték a temetőbe, a koporsó gyanúsan könnyű lett, és a sírásók a nő kísérteties sikoltozását hallották. Nem sokkal később megtalálták az ügyvéd összezúzott holttestét. De a szellemnek ez nem volt elég, a félsziget lakóit terrorizálta, amíg egy pap be nem csalta egy hőforrásba.

A geotermikus terület energiáit a közeli Reykjanes erőműben hasznosítják, ahol áramot állítanak elő belőle. Izland egyébként világelső a megújuló energiaforrások felhasználásában: áramot szinte teljes egészében így állítanak elő. 2040-re az ország szeretne teljesen karbonsemlegessé válni, jelenleg ennek két hátráltató tényezője van: a közúti forgalom és a halászat.

A következő megálló szerintem az egész izlandi út legfeleslegesebbje volt: közös ebéd Grindavík kikötőjében egy helyi étteremben. Ami lévén a kikötőben, halakra specializálódott. És a közös ebéd ténye akkor derült csak ki, amikor odaértünk. Alapból utálom a kötelező közös ebédeket, és most, hogy minden éttermezés előtt le kell csekkolnom alaposan az étlapot, hogy mi az, ami esélyesen gluténmentes, duplán mérges voltam, hogy nem volt időm felkészülni se. Nem is ebédeltünk a többiekkel, inkább a kávézóba ültünk be, mert éhesek se voltunk még. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik inkább mással töltötték az idejüket. Időpazarlásnak is éreztem, hogy ezzel megy az idő, hogy a csapat eszik, miközben megállhattunk volna más látványosságoknál is ehelyett. Pont lett is volna egy hajóroncs nem messze, amit meg lehetett volna nézni helyette.

Az utolsó program megint fakultatív volt, de hülyék lettünk volna kihagyni: fürdőzés a Kék Lagúnában. Próbáltam utánaolvasni a fürdőzés szabályainak, főleg az átöltözés és a fürdés közötti részre koncentrálva, de nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan is fog ez kinézni. Persze nem volt bonyolult, csak követni kellett a többieket. Belépéskor kaptunk egy karórát, ezzel tudtunk magunknak szekrényt foglalni. Átöltözés után kis fürdőkabinokban kötelező zuhanyzás következett mindenkinek, szigorúan fürdőruha nélkül. Ez azért fontos, mert a lagúna vizét nem fertőtlenítik, és ha mindenki beviszi a saját koszát a testén vagy fürdőruháján, hamar problémák lesznek. A zuhanykabinban volt tusfürdő, sampon és balzsam is, iszonyat jó minőségűek. Zuhany után furcsa volt, hogy nincs nálunk törölköző, de ezt csak a fürdő területén kaptunk, és kifele menet volt leginkább értelme, befelé nem, mert nem nagyon volt hova lepakolni. Ázottan, csöpögő fürdőruhában mentünk a fürdőtérbe, ahol még a zárt épületen belül belecsobbanhattunk a vízbe, amit kis vízi folyosón vezettek ki a kinti részre.

A víz kellemesen meleg volt és valószínűtlenül kék. Néha a gőzben alig láttunk, kellett idő, mire kiismertük magunkat a terepen. A medence szélén álló úszómesterek (akik szokatlan látványt nyújtottak a bundás kabátjaikkal és sapkájukkal) szívesen útbaigazították a gőzben kóválygó fürdőzőket – a legtöbben a bárpultot keresték. Mi is ide mentünk elsőnek, mert a belépőnkhöz járt egy welcome drink is. A meleg vízben álldogálva szürcsöltem el egy cidert, elég magasélet érzés volt. A víz nem mély, az úszni nem tudó Jóanyám is elboldogult, a legmélyebb részen is csak nyakig ért.

Mit is érdemes tudni a Kék Lagúnáról? Meglepő lehet, de nem természetes módon alakult ki, hanem az 1976-ban épült geotermikus erőmű működésének a mellékterméke. Mivel a föld mélyéből feltörő, sós tengervíz és édesvíz elegyéből létrejövő víz nagyon gazdag ásványi anyagokban, nem lehet újra felhasználni az erőműben, ezért kiengedik a közeli lávamezőre. Az ásványi anyagok leülepednek a talajon, egy olyan nem teljesen vízzáró réteget alkotva, amin azért lassan átszivárog a víz a talajba. A vizet azért sem fertőtlenítik, mert kétnaponta kicserélődik – folyamatosan szivárog, és folyamatosan érkezik az utánpótlás. A víznek magas a szilikatartalma – ez adja a kék színét. Jót tesz a bőrnek, nem véletlenül árulják arcmaszkként a medence alján keletkező “sarat”. A lagúnában is ki lehet próbálni ezt a fehér maszkot, mi is magunkra kentük, nagyon puha lett utána a bőrünk.

Megtaláltuk a szaunát, azt is kipróbáltuk, volt finn szauna és gőzszauna. Hátmasszírozásra egy melegvízű vízesést lehetett használni, szaunázás után pedig hidegvizes zuhannyal lehet hűteni a felforrósodott testet.

A legfurcsább dolog a lagúnában egy furcsa, tükörtörésre emlékeztető hang volt, ami teljesen úgy tűnt, mintha a fülemen belül hallanám. Elsőre kicsit meg is ijedtem, hogy valami baj van a fejemmel, de Fox is hallotta. Valószínűleg valami föld alatti szabályozó berendezés lehet.

Fürdés után kértünk törölközőt, alaposan megmostuk a hajunkat (erősen ajánlott, annyira nem tesz jót a hajnak a lagúna vize), és beugrottunk szilikamaszkot venni a shopba. A buszhoz kis kerülővel sétáltunk oda, hogy kívülről is megcsodálhassuk a kék vizet. Innen az erőmű is jobban látszott.

Sok helyen olvastam, hogy a Kék Lagúna túlhájpolt, túlságosan turistás hely, és sokan csalódtak benne. El tudom képzelni, hogy nyáron tényleg élvezhetetlen a tömeg miatt, de május elején nem volt ilyen gond. Ha az ember tudja, hogy nem természetes tóban fog fürdeni, szerintem nem nagyon adhat okot csalódásra: a víz kellemes meleg, tágas a tér, mókás, hogy nem látni a gőzben, van vízi bár, a sekélyebb részeken le is lehet ülni. Én szívesen visszamennék, jól éreztem magam.

A reptér kb. 20 kilométerre van a Kék Lagúnától, busszal hamar odaértünk. Bőven volt időnk a bőröndöt feladni és vásárolni a duty free-ben. A 19:15-re kiírt gép persze késett, ami azért volt kellemetlen, mert így is hajnali fél 2 után értünk volna Budapestre, a késés miatt volt hajnal három, mire hazaértünk. Talán érthető, ha másnap csak délben kezdtem dolgozni. (Egyébként szerencsénk volt, mert Budapesten éppen esős, májushoz képest hűvös idő volt, nem gatyarohasztó meleg. Így nem volt annyira kényelmetlen a télikabátot cipelni hazáig.)

Hát ez volt az izlandi út. Lehetett volna hosszabb, de most ennyi fért bele. Nem bántam meg, hogy csoportos utazáson voltunk, nyilván voltak hátrányai (nem töltöttünk sok időt egy-egy helyen, sietni kellett vissza a buszhoz, nem mi alakítottuk a programot), de sok előnye is volt (nem nekünk kellett a szervezéssel bajlódnunk, nem kellett autót bérelnünk és egyedül vezetnem végig, volt idegenvezetés). Anyagilag is jobban jöttünk ki a végére.

Az biztos, hogy Izland az egyik kedvenc helyem lett, és bármikor szívesen visszamegyek.