A 24-es szakasz megint hosszabb, viszont még mindig kellően közel van Fox anyukájához, így kényelmesre fel tudtuk darabolni. Egy hétvégét szántunk az első felére: szombaton Putnok-Zádorfalva a maga 18 kilométerével, vasárnap pedig Zádorfalva-Aggtelek egy 13 km-es babatúrával. A szakasz másik felét egy kétnapos, ottalvós túrával teljesítjük majd augusztus 20 hétvégéjén. Ezen a hétvégén hőhullám volt, úgyhogy egyik túra sem volt könnyű a rövid távok ellenére sem.

2023. július 15. szombat
Szombat reggel korán indultunk, hogy a legnagyobb hőségben már a túra végén járjunk. A buszunk 7 után indult Sajóivánkáról, Putnokra negyed óra alatt értünk. A fő téren bekentük magunkat naptejjel, és a biztonság kedvéért már itt fújtunk magunkra szúnyogriasztót – a legutóbbi túrán is sok volt szúnyogból, és nem gondoltuk, hogy most jobb lenne a helyzet.

Putnokról a főút mentén sétáltunk ki, aztán a benzinkútnál kanyarodtunk el a település mögötti dombokra. Régen a vasútállomástól nyílegyenesen vitt a kék, de pár éve változott az útvonal. Korábbi beszámolókban olvastam, hogy gyakoriak voltak a kutyatámadások a régi útvonalon, ezért változtathatták meg, de annyiból jobban is jártunk, hogy viszonylag fokozatosan emelkedett a szint, nem olyan hirtelen, mint régen.

Annyiból viszont halál az új útvonal, hogy sokáig nyílt terepen, a tűző napon kellett mennünk, csurom vizesek voltunk az izzadtságtól, mire beértünk a fák közé.

Mondjuk sokkal jobb ott sem volt, mert lecsapódott ránk a pára, és az erdő összes bogara minket döngicsélt körbe, csíptek a szúnyogok, és tele volt az ösvény pókhálóval, amikbe folyton belesétáltunk. Szóval nem indult egyszerűen a túra, és tartottunk tőle, hogy a további kilométereken is ilyen megpróbáltatások várnak ránk. A Magas-bérc után szerencsére csökkent a bogárpopuláció, de hajjaj, akkor még nem tudtuk, mi vár ránk a túra végén.

A Mohos-tavakból nem sokat láttunk, leginkább a medrükből meredező vízi növényeket, de sajnos nem voltak túl látványosak.

Megörültünk a betonútnak, ami szinte egészen Kelemérig vitt, két helyen rövidített csak rajta a kék vonala, bár abban nem sok köszönet volt: a sűrű bozótosban néhol alig láttuk az ösvényt, összekaristoltak a szúrós bokrok, és megcsipkedett a csalán.

Keleméren nem időztünk, a Tompa Mihály emlékháznál (Tompa Mihály itt volt lelkész) pecsételtünk, és úgy döntöttünk, majd a kb. két kilométerre fekvő Gömörszőlősön pihenünk. És milyen jól tettük! Gömörszőlősre az országúton jutottunk el, sok árnyék mondjuk ott sem volt, de legalább a dombok, amik között megbújik a kis település, szépek voltak.

Elcsépelt, de Gömörszőlős tényleg egy kis bájos ékszerdoboz: az út mentén felújított parasztházak, kis üzemépületek, múzeumok, népi építészeti emlékek állnak, a legjobban a kis telefonfülke tetszett.

Megálltunk a vegyesboltban, ami egy helyi kistermelők termékeit árusító boltocska és kávézó egyben. Csodálatosan finom, jéghideg szörpöt ittunk, és helyi tejjel kevert kávét ittunk – én kék kávét, aminek a habjában kékes árnyaltú volt a virág. Szörpből és teából felszerelkezve hagytuk ott a boltocskát, ezt a szörpöt nem volt fáradság Zádorfalváig cipelni. Egyszer szeretnék visszamenni Gömörszőlősre, jó lenne alaposan körbejárni a falut és a gyűjteményeket.

Szerettük volna elérni a korábbi buszt, úgyhogy innentől próbáltunk kilépni, de a táj nem annyira volt alkalmas erre. Csodaszép, be alaposan benőtt mezőn másztunk fel a dombokra. Megint tűző napsütésben, csatakosan lépkedtünk, de tudtuk, hogy ezután már csak lefelé megyünk majd. És tényleg gyönyörű volt a vidék: színpompás virágok pettyezték a mező zöldjét, pillangók és méhek szálldostak rájuk.

Még jó, hogy kicsit feltöltődtünk a színes réteken, mert utána a túra legkeményebb része következett: már a dombtetőről egy benőtt, bokros ösvényen jutottunk le, aztán hamarosan egy völgyben folytatódott az “út”. Idézőjelben, mert ezt útnak nevezni enyhe túlzás – olyan szinten volt benőve, hogy volt, hogy rossz irányba indultunk, annyira nem látszott, hol van út, hol van állatok által kitaposott csapás, bár leginkább az egész ösvény olyan volt, mintha arra ember nem járna, csak vadak. Emberméretű gaz, cserjék, bokrok, csalán, tüskés indák, a fű alatt több helyen sár és víz – én ilyet kéktúrán még nem tapasztaltam, hogy egy út ennyire járhatatlan legyen.

Olvastam túrabeszámolókat, és már évekkel ezelőtt is ilyen volt, és télen se sokkal jobb a helyzet. Elképesztő volt, hogy ez túraút lenne. Nem szoktam azért kardoskodni, hogy egy erdei túrautat feltétlenül bárki karbantartson, mert a túrázás része, hogy a természet visszaveszi, ami az övé, mi csak vendégek vagyunk ott, de ez a szakasz tényleg botrányos. És ne mondja senki, hogy az a megoldás, ha többen túráznak erre és letapossák az utat, ezen a részen ez már édeskeveset számít. Igenis ki kéne menni és utat vágni a gazban – eskü megyek, ha lesz ilyen.

Próbáltunk minél gyorsabban haladni hát ezen az elátkozott völgyön, hogy ne kelljen egy órát várni a következő buszra, de néha kezdtem feladni a reményt, hogy kikeveredünk a sűrűből. Egyszer mégis véget ért a végtelen bozótos, és kicsit könnyebb terepen, egy kevésbé benőtt földúton közeledtünk a Zádorfalvához. A templom tornya már jelezte, hogy nem járunk messze, és akkor már úgy számoltam, elérjük a buszt.

Nem csak hogy elértük, még pecsételni, sőt, a kocsmában meginni egy üdítőt is volt időnk. Büdösen, izzadtan, koszosan szálltunk fel a buszra – a bokrokban összeszedett sebekről letörölgettem a vért, és átmostam a lábam, míg vártuk a buszt. Szerencsére nem voltak sokan, mi pedig gyorsan Kazincbarcikára értünk. Ott pár percet vártunk csak a csatlakozásra, és visszaértünk Ivánkára. Zuhanyzás után még kicsit le is tudtunk dőlni pihenni, mielőtt délután elkocsikáztunk volna Vadnára pancsolni egyet. Csodálatos volt a hideg tó vizében áztatni a túrától fáradt tagjainkat. Este pedig még marsoztunk is egyet, szóval kimaxoltuk a napot.

952 kilométert tettünk meg eddig a kéktúrából, a teljes táv 82%-át.