(Borzasztóan le vagyok maradva a blogolással, az elmúlt év nagyon sűrű volt, főleg a heti két frontendes suli vitte el az időt és energiát. Múlt héten ért véget a tanfolyam, még a vizsga hátravan, de időm az több lett, úgyhogy igyekszem behozni a lemaradást, mert aztán jönnek a 2024-es kalandok! )

2023. augusztus 20. vasárnap
Az éjjel kicsit hektikus volt az alvás, az étteremben bulizók hajnalig bírták, ezért az ablakot be kellett csukni, amitől viszont a szobában lett túl meleg… Harcoltam még egy szúnyoggal is, de miután befújtam magam riasztóval, többet nem zümmögött a fülembe. Valamennyit azért így is sikerült pihennünk, és reggelre úgy éreztem, a lábam egészen jó állapotban van. Fox is képesnek érezte magát a folytatásra. Megreggeliztünk, összepakoltunk, fizettünk, majd a kocsmában még megálltunk kávézni.

Ahogy sétáltunk kifele a faluból, két kiscica szaladt ki elénk az útra. Ahhoz túl félénkek voltak, hogy megsimogathassuk őket, de egy darabon futottak utánunk. Megszakadt a szívem értük, de nem vihettünk magunkkal két kismacskát az erdőbe.

Még reggel volt, de érezni lehetett, hogy ez sem lesz egy hűvös nap. A szúnyogok és bogarak még nem ébredtek fel, viszonylagos nyugalomban értünk el a Szalamandra házig, ahol a kempingben már nagy volt a nyüzsgés. Az előző napról már ismerős tanösvényen indultunk neki a hegymászásnak. Laza 200 métert kellett felfelé megtennünk olyan egy-másfél kilométeres szakaszon, küzdöttünk rendesen.

A tanösvény az egykori szekérúton vezetett, és ott láttam az egyik legmenőbb dolgot a világon: a sziklában a mai napig látszik a kereket által kikoptatott vájat, amiben a szekerek haladtak. (Erről már egy képet raktam az előző posztomba is.) Ennyire kézzelfogható nyomát még nem láttam a várak közelében történt közlekedésnek, és a mai napig nagyon lelkes vagyok, ha eszembe jut. Mennyire menő, hogy ez ma is látható! Kicsit jobban el tudom így képzelni, milyen lehetett az élet egykor.

Az erdőben még harmatosak voltak a levelek, és a pára lecsapódott rajtunk, keveredve az izzadtsággal. Feljebb érve már az okozott nehézséget, hogy a nap is sütött minket, onnantól már az árnyékot kerestük egyfolytában. Kemény volt a menet a várig, amikor felértünk a romos belső udvarba, első dolgunk volt elterülni a fűben.

A Szádvár egy kifejezetten nagy vár volt, 200 méter hosszú, néhol 70 méter széles. Első említése 1273-ból származik, és elég gyakran cserélgették egymást a várurak, gyakran állt ostrom alatt, hol bevették, hol átadták, hol nem sikerült bevenni, nehéz követni a sűrű tulajdonosváltást. Egy érdekes szeletke a vár történetéből, ami meglepett, mert nem hallottam róla: 1683-ban Bécs felszabadítása után Sobieski János lengyel király csapatai útban hazafelé gondoltak egyet, és végigrabolták és pusztították a Bódva völgyét, ekkor Szádvár alatt állomásoztak. Ez volt a “lengyeljárás”, ami a helyiek emlékezetében sokáig fennmaradt – elég kínos, tekintve a híres lengyel-magyar két jó barát mondásunkat… Két évvel később a várat védő kurucok megnyitották a kapukat a császári erők előtt, akik az épület védő funkciót belátó részeit felrobbantották. Ezután Szádvár pusztulásnak indult, és mikor Derenk új lakosokat kapott a pestisjárvány után, köveit is felhasználták az új házak építéséhez. (Ezek azok a házak, amiknek előző nap csak a hűlt helyét találtuk.)

Trianon után a várrom a határsávra esett, nem volt látogatható, és a falak tovább pusztultak. 2006-ban civilek kezdték meg a terület megtisztítását, a következő évben egyesületet alapítottak, és azóta is azon dolgoznak, hogy a vár feltárása, állagmegőrzése, turizmusba bevonása megtörténjen. Ennek elég sok jelét láttuk: tájékoztató táblák, lépcsősor az alsó és felső vár között, régészeti feltárás a felső várban, kiállítás a kődarabokból, amiket itt találtak. Látszik, hogy a szívükön viselik a vár sorsát, és belegondolva, mennyi munka van emögött, és hányszor kellett felmászni a várhoz, hát megemelem a kalapom.

Körbejártuk a felső vár területét, aztán a hosszú lépcsősoron leereszkedtünk az alsó várba. A 15. században csigarendszer működött a mai lépcső tetején, amivel a szekérrel a kapuig felhozott árut lehetett felhúzni a felső várba. Igazi lóerővel működött: a kötélpályát lovak mozgatták, egy csigán tekerték fel a kötelet, ami egy szekeret húzott fel lentről, rajta az átpakolt áruval. Milyen leleményes megoldás!

Felmászni sem volt semmi, de lesétálni is egy élmény volt. Elképesztő volt ez a vár: hatalmas terület, csodás kilátás, izgalmas történelem – örülök, hogy nem hagytuk ki.

Ahogy lemásztunk a várból, újabb hosszan emelkedő rész következett szinte egészen a Szabó-pallag-vadászházig. Útközben bogarak végtelen hada vett körbe minket, és amúgy is újra kezdett elviselhetetlen meleg lenni, ráadásul mindezt felfelé menet… Már nagyon vártam, hogy véget érjenek megpróbáltatásaink, és elinduljunk lefele.

A vadászházig párszor közvetlenül a határ vonalán jártunk, kaptam is “üdvözöljük Szlovákiában” sms-t. A ház elég romos, bár olvastam róla, hogy tervezik a felújítását, bár minek… nehezen megközelíthető, és nem ez a legnépszerűbb szakasza a kéknek. Az esőbeállóban pihenőt tartottunk, újra fújtuk magunkat szúnyogriasztóval. Nem viccelek, a hétvége alatt majdnem kiürült az újonnan vásárolt flakon…

Bódvaszilasig már csak szintben és lefelé kellett menni, ami megnyugtató volt a sok mászás után, bár lefelé is voltak elég meredek szakaszok. Elhaladtunk a Meteor-barlang bejáratát rejtő töbör mellett. Ez a barlang vezetéssel látogatható, de tekintve, hogy mennyit kell mászni érte, hamar elvetettem a gondolatot, hogy egyszer bejárjam.

A helyoldalon járva néha már felbukkantak Bódvaszilas házai a távolban, de még jó pár kilométer állt előttünk a gatyarohasztó melegben.

Ahogy végre leértünk a hegyről, elkezdtek gyülekezni a felhők, aminek igencsak megörültünk. Mögöttünk a végtelen hegyvonulat tornyosult, előttünk megnyílt a tér, kicsit megmutatva következő túráink helyszíneit.

Bódvaszilasra beérve láttuk, hogy közeledik az esőfal. A vasútállomáson utol is ért minket, de nem kerestünk menedéket, (szó szerint) jólesett csak ülni egy padon, és érezni, ahogy az esőcseppek lemossák az út porát és az izzadtságot. A vonatunkra sem kellett sokáig várni, de sajnos hamar kiértünk az esőfelhőből, és a klíma nélküli, hamar tömegnyomorgóssá váló kis piroskán zötykölődtünk Sajóecsegig, ahol átszálltunk a kazincbarcikai vonatra. Barcikáról már taxival mentünk haza, a buszmegállóig már nem bírtunk volna elvergődni.

Este a tűzijátékot az udvarból néztük, inkább társasoztunk egyet bulizás helyett.

Így értünk a 24-es szakasz végére. 997 kilométer van már mögöttünk, az egész kéktúra 85%-a, 176 km van már csak hátra. A következő túrán már az 1000. kilométerünket fogjuk taposni! 2023-ban sajnos több kéktúrára nem jutottunk el (csak a Szeleste-Sárvár szakaszt újráztunk, illetve én újrajártam, Foxnak pótlás volt), de 2024-ben már tényleg befejezzük. Ha minden jól megy, január végén folytatjuk.