Újabb olyan szakasz, ahol én újráztam, Fox viszont először járta le. A Szeleste-Sárvár az egyik első kéktúráink közé tartozott, teljesen őrült módon előző nap 36 km-t gyalogoltunk Kőszegtől, aztán másnap sebes, vízhólyagos talppal tettem meg a maradék 22 km-t húg társaságában. Igazi embertelen tortúra volt. Fox akkor úgy döntött, nem kínozza magát, és inkább kihagyta. Évek teltek el, minden bükfürdői wellness héten terveztük a pótlását, de eddig mindig közbejött valami (fújt a szél, hideg volt, nem volt kedvünk).

2023. november 28. kedd
Csábító volt a tovább alvás gondolata, amikor hajnalban megszólalt az ébresztő, pláne hogy csöpögött az eső is, de nem akartam újabb évet elvesztegetni. Kemények voltunk mindketten, felkeltünk korán, és elkocsikáztunk Szelestére. A postánál parkoltam le. Míg én átvedlettem vezetős cipőből túrabakancsba, Fox előresietett az Anita presszóba pecsételni. Nekem már megvolt innen a pecsétem, pont egy átmeneti időszakból, amikor az akkori hivatalos pecsételőhely, a Máté vendéglő éppen zárva volt, és az Anita presszóban, ami korábban a pecsételőhely volt, csak a régi típusú pecsétet találtuk (amit egyébként ugyanúgy elfogadnak igazolásként). A Máté vendéglő azóta végleg bezárt, és újra az Anita presszóban van az új pecsét, de már nem a kocsmán belül, hanem kint a kerítésen. A füzetem hátuljába nyomtam egyet az új pecsétből, legyen meg az is.

Kifejezetten hideg napunk volt, fel is öltöztünk rendesen: sál, sapka, kesztyű. A kesztyű hamar lekerült, viszont ahogy a vasútállomásra értünk, a kamáslik felkerültek – a földúton nagy volt a sár.

Igazából ez az egész túra egy rossz értelemben vett nosztalgia volt nekem, ahol minden ponton, ahol anno szenvedtem, újra felidéztem az akkori érzéseimet és történéseket. “Igen, itt azt hittem, sosem lesz vége.” “Emlékszem, itt nagyon fájt a lábam, és úgy tűnt, végtelenül messze van a falu.” “Erre a szakaszra nem is emlékszem, valószínűleg azzal voltam elfoglalva, hogy mennyire fáj a lábam.” “Itt adta oda húg a túraszandálját, akkor kicsit jobb volt.” “Itt már annyira fájt, hogy egy idő után nem éreztem semmit.” Terápiás, feloldozó jellege nem volt, inkább csak lengedezett körülöttem a sok kellemetlen érzés.

Bögötön megpihentünk, ahogy annak idején is, egy-egy szendvics elfogyott. Kacérkodtunk a gondolattal, hogy beüljünk a kocsmába, de minél előbb Sárvárra akartunk érni, így inkább továbbsiettünk. Kicsit kavarogtunk a faluban, egy helyen majdnem eltévedtünk, de aztán visszataláltunk a helyes útra. A megálló után fáztunk, szemerkélt az eső, és senki nem járt az utcákon, csak egy-egy kutya vakkantott néhányat, és néhány macska somfordált a kerítéseknél.

Átvágtunk a szántóföldeken, aztán az erdőben sikeresen teljesítettem a küldetést, amivel megbíztam magam: faágakat kerestem a karácsonyi makramé asztaldísz projektemhez (csak felcsomózni kell rá az elején az ágra, a végén le is kell róla vágni). Hamar találtam két szimpatikus darabot, onnantól már csak a lépkedés volt a feladat.

Csényén már kezdtünk nagyon fáradni. Fox megint be akart menni egy kocsmába, de nekem annyira nem volt vonzó az, amelyik előtt elmentünk, és az idő is egyre jobban sürgetett. Sokkal tovább tartott a túra, mint amivel számoltunk. A végtelen autóútról aztán nagy sokára a csényemajori pecséthez értünk, ahonnan már “csak” be kell sétálni a töltésen Sárvárra. Ez azért jó pár kilométeres séta még. A sárvári pecsét már nem a várnál, hanem attól jóval távolabb, a Csónakázó-tó partján van egy padnál.

Már akkor nagyon húztuk magunkat, amikor beértünk a városba, onnantól csak szidtuk azt, aki kitalálta, hogy a világ végére rakják pecsétet . Tényleg nem látom be, miért jobb ott, ahol most van: messze van a vár, a busz- és vasútállomás is fél óra séta tőle. Szakasz vége lévén nem logikus messze rakni a tömegközeledéstől, de még a parkoló is távol van. Csak arra tudok gondolni, hogy meg kell mutatni a felújított parkot a tónál…

Annyira elment az idő, hogy a buszhoz, ami szerencsére megállt a vártól nem messze lévő megállóban is, már szinte szaladtunk. Ha azt lekéssük, két órát kellett volna várnunk a következőre, azt pedig nagyon nem szerettük volna. A buszon kicsit felmelegedtünk, aztán a kocsiban folytattuk a kiolvadást – elég hideg lett délutánra.

Ezzel a bő 22 km-es túrával Fox is ugyanúgy áll a kéktúrával, mint én, és az 1000. kilométert együtt fogjuk megtenni a következő alkalommal.