Tavaly augusztus óta nem kéktúráztunk, mindig akadt valami: nyaralás (vagy őszölés), Fox KÖMT-öt szervezett, tesztelői konferencia Athénban, Bükfürdő, futóverseny, koncertek, családi programok, aztán hopp, december lett, karácsony és év vége. Ez nem mehetett így tovább, január végére beiktattunk egy kékezős hétvégét. Kicsit nehezen állt össze a terv, szállást télen nem annyira könnyű találni ilyen kicsi falvakban, de szerencsére egy kis buszozással elérhető távolságban lett alvóhelyünk, nem is akármilyen!

2024. január 27. szombat
Erre a szakaszra még egész jól működött, hogy megint Fox anyukájától indultunk. Miskolcról indult hajnalban egy buszt Bódvaszilasra, amire Sajószentpéteren fel tudtunk szállni. Ez azért volt nagyon jó, mert csak negyed óra kocsival, kényelmesen ott tudtuk hagyni az autót, és visszafele is útba esett. Igaz, jó korán keltünk, reggel 6-kor indultunk Sajóivánkáról, mert a délután 3 órási buszt el kellett érnünk Rakacaszenden. Majd egy órát utaztunk Bódvaszilasig, még ébredezett a falu, de már volt élet az utcákon. Leszállás után megállapítottuk, hogy itt bizony hideg is van, hó is, alaposan felöltöztünk, miután egy gyors reggelit ettünk a megállóban.

Kutyaugatástól kísérve, jeges utcákon sétáltunk ki a faluból, majd rögtön egy földútra térve kezdődött a havas túra. Míg kellőképpen ki nem melegedtünk, bizony kellett a kesztyű is, és az orrom majd lefagyott. A hó sokszor alattomosan elfedte a jeget, figyelni kellett, hova lépünk. Nagyon szép, napos reggelünk volt, csillogott a hó, mögöttünk az Aggteleki karszt, előttünk az csonka tetejű Esztramos.

Kicsit meglepődtem, amikor hirtelen egy régi vasúti sínpárra vezetett az út, így értünk ki az egykori külszíni fejtés területére, ahol bár üresen, de még állnak az épületek. Az Esztramos tragédiája, hogy bár pont a bányászat miatt fedezték fel itt a mai is híres Rákóczi-barlangot, de számos barlangja a kitermelés miatt teljesen megsemmisült. A Rákóczi-barlang ma a világörökség része az Aggteleki-karszt barlangainak részeként. Vasérc miatt bányásztak itt már az 1830-as évektől kezdve egészen 1966-ig, ezalatt a hegy magassága 60 métert csökkent! Mi csak a lábánál haladtunk el, de légifotókon látni, mennyire lepusztították a tetejét.

Izgalmas urbex kaland lett volna bekukkantani a bánya épületeibe, de szorított az idő – sokkal lassabban értünk Bódvarákóra, mint terveztük. A falu előtti erdészháznál felzavartunk néhány őzet, aztán újabb ugatókoncerttől üdvözölve értünk a rendezett kis faluba. Egy magánháznál volt pecsét, de nem is időztünk sokat, siettünk tovább. Néhány helyes macskát láttunk csak az utcán, az emberek a házakban melegedtek.

Egy állattartó telepnél kezdődött a túra legkimerítőbb szakasza: fel kellett másznunk a Szalonnai-hegységbe. Az egy dolog, hogy meredek volt az út, de rendkívül hosszú is, úgy tűnt, hogy kilométereken át csak másztunk és másztunk, és mikor már úgy tűnt, felértünk a tetőre, újabb emelkedő következett. Többször megálltunk fújni egyet, eszembe is jutott az egyik teljesítménytúra itineréből a “szuszogós emelkedő” kifejezés, na ez olyan volt. Ha kilométereken nem is, de másfélen biztos másztunk. Jó lett volna egy kis kitérővel megnézni a Háromhegyi Pálos templom és kolostorromot, de egyszerűen nem fért bele az időnkbe, így viszont még jutalmunk se volt a sok emelkedésért, ez azért kicsit csalódáskeltő volt. Helyette némi lejtő után mászhattunk tovább felfele.

Egyszer csak azt vettük észre, hogy nagyjából szintben haladunk, ekkor kezdtünk el igazán beszélgetni és élvezni a túrát, addig kicsit a túlélésre játszottunk. Számolgattunk, hogy állunk, és nem volt kétségbeejtő a helyzet, úgy tűnt, kényelmesen elérjük majd a buszt. Havas és őszi erdős szakaszok váltották egymást, a legjobban a fenyőerdős havas részeket szerettem. Fox anyukájától kaptunk útravalónak pálinkát, néha belekortyoltunk szíverősítőnek.

Tornabarakony előtt nem sokkal találkoztunk egy terepjárós erdésszel, aki láthatóan a vadetetőket töltötte fel, és úticélunkról kérdezett minket. Javasolt egy rövidítést, de mi kitartottunk a kék mellett, hisz ezért jöttünk. Hamarosan kiértünk az aszfaltos útra, ami olyan kátyús volt, hogy még gyalog is kerülgetni kellett a lyukakat. Egy buszt haladt el mellettünk, és megállapítottuk, hogy ha itt valaki szembejön kocsival, akkor az az árokban végzi, mert egymás mellett nem fértek volna el.

Tornabarakony kicsi zsákfalu, a görög katolikus templommal szemközti parókia tornácán volt a pecsét. Lelkesen indultunk tovább, azt feltételezvén, hogy innen autóúton megyünk Rakacaszendig, a térkép alapján úgy tűnt, de ez nem is állhatott volna távolabb az igazságtól. Sáros, néhol havas, jeges földút van csupán a két település között. A sárnak annyira nem örültünk, emelkedő is volt még bőven, a mi energiáink pedig kezdtek kifogyni. Célunk előtt nem sokkal találkoztunk egy túrázó társasággal, ők voltak az egyetlenek egész nap.

Rakacaszend valamivel talán szegényesebb, mint az előző települések, de messze nem annyira, mint leírásokból olvastam. A boltnál pecsételtünk, ekkor találkoztunk négy kóbor kutyával, de nem igazán foglalkoztak velünk.

Elsétáltunk a buszmegállóig, ahol még várnunk is kellett, aztán fél 4 után nem sokkal már aznapi szállásunknál voltunk, a Rakaca-tó Vendégháznál. Nagyon kedves fogadtatásban volt részünk, az estét pedig pihenéssel töltöttük: órákig áztattuk magunkat a kerti dézsában, majd tovább melegedtünk az infraszaunában.

Ezzel átléptük az 1000 kilométert! Előző nap még úgy terveztem, a megfelelő ponton megállunk és koccintunk a kis pezsgőinkkel, amiket magunkkal hoztunk, de kinek van kedve reggel pezsgőzni a hidegben túra közben, amikor sietnie kell? Inkább a meleg dézsában üldögélve koccintottunk. 1027 km és a kéktúra 87%-a volt mögöttünk.