2024. január 28. vasárnap
Reggel időben felkeltünk, hogy a fél 9-es busszal visszajussunk Rakacaszendre. Még hidegebb volt, mint előző nap, -3 fok, csak úgy ropogott a jég a talpunk alatt. Szépen sütött a nap, és csak 16 kilométer várt ránk. Aggódtunk is, hogy túl hamar Felsővadászra érünk majd, hiszen a kéktúra.hu szerint 4 óra 40 perc alatt lejárható a táv, nekünk pedig csak délután fél 4-kor ment a buszunk Miskolcra (az eggyel korábbi délben, arra esélyünk sem volt). Nem szerettem volna Felsővadászon üldögélni másfél órát, nem a legjobb hírű környék, és a kéktúrás facebook csoportban kutyatámadásokról hírhedt. Végül a túl korán odaérés veszélye nem fenyegetett minket, mert nagyon lassan haladtunk.

A busz, amivel visszamentünk Rakacaszendre, Miskolcig ment, és útközben párszor eszembe jutott, hogy megkérdezem Foxot, nem maradunk-e inkább rajta, de megkeményítettem a szívem: nem azért utaztunk ennyit, hogy csak egy napot túrázzunk. Ahogy előző nap is, megint még fagyott utakon indultunk el, de ahogy felmásztunk a falu feletti emelkedőn, hamar nekivetkőztünk. Nyugodtan megreggeliztünk, aztán kezdődött a sáros szakasz.

Eleinte gyakran voltak havas részek, de egy idő után sárban tapicskoltunk. Elképesztően lassan haladtunk egyrészt a sár miatt, másrészt mindketten hihetetlenül kimerültek voltunk, pedig sokat aludtunk éjszaka, de úgy tűnt, ez nem volt még így sem elég. Csak vonszoltuk magunkat. Annak örültem, hogy így nem érünk túl korán Felsővadászra, de aggasztó volt, mennyire lassúak vagyunk. Többször tartottunk pihenőt, másként nem bírtuk volna.

Volt, ahol nagyjából fagyott volt a víz, így legalább nem süllyedtünk el, de sok helyen már olvadozott a jég, és csak úgy cuppogtak a bakancsaink a ragadós földben. Amikor csak lehetett, próbáltuk leöblögetni a talpunkról a többcentis sarat, de szélmalomharc volt.

Irota előtt az eddigieknél is járhatatlanabb, igazi lápos, mezőn szétterülő sártengeren keltünk át. Utunkat állta a Vadász-patak is, aminek hídja elég rozoga volt. Átsétáltunk vízhatlan cipőinkben a vízen, kicsit tisztábbak lettek legalább. Irota is helyes településnek tűnt, de az annyira nem tetszett, amikor az egyik udvarból kiszaladt egy kutya mérgesen megugatni minket – de szerencsére csak ugatott.

A falu után újabb mászás következett, majd a fennsíkról a kilátás megállásra késztetett. Ezután hosszan baktattunk egy erdőn át, ahol az utakat teljesen tönkrevágták az erdészeti járművek, alig volt hova lépnünk. Csak az erdei szakasz vége felé lett jobb a helyzet.

Az erdőből egy szántás mellett, dagonyává vált úton kellett volna leereszkedni. Annyira nem volt járható, hogy inkább a szintén sáros szántóföldön mentünk, mert bár ott is többcentis sárréteg tapadt a talpunkra, de nem süllyedtünk el annyira benne. Fox a lejtő felénél megcsúszott és seggre ült – pedig ekkor már látszott a falu is! Egy végtelenségnek tűnt, mire elértük a falu szélét és a betonutat. Szerencsére a kutyák nem támadtak ránk, csak ugattak, és még egy közcsapot is találtunk, ahol nagyjából letisztogattuk a bakancsaikat.

Felsővadászon a polgármesteri hivatalnál pecsételtünk, aztán a buszig hátralevő 20 percben a cipőinket pucoltuk tovább. Megpróbáltuk Fox nadrágját is elfogadhatóvá varázsolni, de feladtuk egy ponton, és Fox inkább jégeralsóban folytatta az utat, nem kockáztatva azt, hogy fel sem engedik a buszra.

Nemsokára begurult a busz, Miskolcig pedig csak ülnünk kellett. Ott még volt egy kis kavar, mert éppen volánsztrájk volt, de végül sikeresen eljutottunk Sajószentpéterre, ahol csak beültünk a kocsiba, és már vissza is értünk Sajóivánkára. Este még marsoztunk egyet a hétvége méltó lezárásaként, amit meg is nyertem!

1043 kilométerrel zártuk a hétvégét, már 89%-a megvan a kéknek! Egészen elképesztő, hogy mennyire közeledik a vége.