Idén a lett tíz éve, hogy hivatalosan is egy pár vagyunk, amit szerettünk volna méltóképpen megünnepelni. Az első gondolatom az volt, hogy kibérlünk egy kis faházat valahol a semmi közepén, de mire keresgélni kezdtem, a legtöbb helyen nem volt szabad hétvége, ráadásul olyan árak vannak egy hétvégére, hogy hajjaj. Aztán eszembe jutott, hogy amúgy még nem jártunk a Tátrában, annyira nincs is messze, és hátha találunk még némi havat a hegyekben.

2024. február 23. péntek
Délelőtt 11-kor indult a Flixbuszunk, röpke 6 óra utazás várt ránk Miskolcon, Kassán és Eperjesen át a Tátrába. Mehettünk volna autóval vagy vonattal is, de ennyit nem akartam vezetni, pláne nem a hegyekben, vonattal pedig mindenképpen át kellett volna szállnunk legalább Kassán, és nem volt gyorsabb a busznál. Budapesten még elég szellősen ültünk, aztán a ferihegyi kitérő után jól megtelt a busz.

Sok izgalom nem történt az út során, zenét hallgattam leginkább. Kis késéssel, már sötétben értünk Ótátrafüredre, azaz Starý Smokovecre, ahol beugrottunk a még nyitva tartó Coopba másnapra reggelit venni.

Ótátrafüreden egyszerre három vonat is a megállóba gurult, figyelni kellett, melyikre szállunk fel: egy ment vissza Tátralomnicra, egy Tátrapoprádra, a legkisebb, a kétvagonos kisvonat pedig a Csorbatóra, azaz Štrbské Plesora. A minket körbevevő hegyekből semmit sem láttunk, a kisvonat teljes sötétségben kanyargott a hegyek lábánál, míg a Csorbató településre nem értünk. A szállásunk a Hotel Ovruc volt, kicsit drágább, mint amilyen helyeken meg szoktunk szállni, de most ünnepelni akartunk.

Miután lepakoltunk, átmentünk a vasút túloldalán lévő Furkotka étterembe, ahol tátrateával koccintottunk, és megvacsoráztunk. Grillezett kecskesajtot ettem egészben sült krumplival, olyan finom volt, hogy még Fox is megirigyelte. Vacsora után elsétáltunk – vagy éppen elgurultunk a degeszre tömött hasunkon – a tóhoz.

A Csorba-tó népszerűsége a magyar Szentiványi József munkálkodásának köszönhető részben: az ő támogatásával épült a partján 1872-ben az első épület, egy vadászlak, 1875-ben pedig turisták számára épített menedékház elkészültét támogatta pénzzel. 1895-ben üdülőteleppé nyilvánították a települést, és egy év múlva megépült a fogaskerekű vasút, közben elkezdtek villák, hotelek épülni a tó köré. Nem véletlen a népszerűsége, tényleg nagyon szép helyen van.

Míg Ótátrafüreden már nem nagyon volt hó, a Csorba-tónál még bőven akadt. Ott is olvadt, és az utak latyakosak voltak, de a vasútállomáson többméteres hóhegy gyűlt össze, és a tó jege is annyira befagyott, hogy bátran rá lehetett menni.

A sötétben a környező hegyek nem látszottak, csend volt és nyugalom, és nagyon sokáig nem találkoztunk egy lélekkel sem. Besétáltunk a jegén a tóra, akkora hóréteg volt rajta, hogy tippelni sem tudtunk, milyen vastag lehet a jég.

A közepéig nem mertünk bemenni, bár tele volt a felszín lábnyomokkal, de tekintve, hogy egyedül voltunk, és amúgy 20 méter mély a legmélyebb ponton a víz, inkább nem vadultunk. Körbejártuk a tavat, majd kellemesen elfáradva, kicsit átfagyva sétáltunk vissza a hotelbe. Ahogy leültem a kanapéra, elkapott az ólmos fáradtság, forró zuhany után már dőltem is be az ágyba.