2024. február 24. szombat
Erre a napra szándékosan laza programot terveztünk, sejtettük, hogy az előző napi utazás után szükségünk lesz némi pihenésre. Nagyon is előrelátóak voltunk, ugyanis 9 és fél óra alvás után is még csak-csak sikerült kikászálódni az ágyból. Reggelire az előző este vásárolt tojásból és paprikából készítettünk fejedelmi rántottát (olajunk vagy vajunk nem lévén az útra csomagolt szendvicsek egyikéből kentem meg a serpenyőt margarinnal 😀 ).

Ezúttal végre láttuk a környezetünket napvilágnál, és már a vasútra menet elénk tárultak a Magas-Tátra hihetetlenül hófehér csúcsai, amik elég bámulnivalót adtak az egész vonatút során. Hiába 16 km csupán a távolság a két település között, a hegyi vonat lassan kanyarog végig a kisnyomtávú síneken, háromnegyed óra alatt értünk Ótátrafüredre.

Abban reménykedtünk, hogy még lehet szánkózni a Tarjankáról induló 2.5 km-es betonúton, de már a felvonó állomásánál ott virított a felirat, hogy a „pálya” nem „üzemel”. Túl sokat olvadt már a hó, és bár az út nagyján még akadt, de több helyen átlátszott a beton, latyakos volt és sáros. Ez venne volt a pakliban sajnos, kicsit szomorkodtunk rajta, de nem bánkódtunk nagyon, a jégdómot még mindig meg tudtuk nézni, és sétálgattunk egyet. A felvonóhoz hosszú sor állt, de a másodikra így is sikerült feljutnunk.  

Az 1285 méter magasan fekvő Tarajka (vagy Hrebienok) nagyon népszerű volt aznap délután, tele volt kisgyerekes családokkal, nyugdíjas társaságokkal, és hozzánk hasonló párokkal. Kicsit el akartam távolodni a tömegtől, és a párszáz méterre lévő Szilágyi Dezső pavilon alkalmas menekülő útvonalnak bizonyult.

A tetejéről sokkal nem volt jobb a kilátás, mint lentről, de kicsit beljebb sétálva az erdőben elénk tárult a panoráma. Szilágyi Dezső egyébként igazságügyminiszter volt a 19. század végén, és sok pénzt áldozott a tátrai turizmus fellendítésére, sokat nyaralt Ótátrafüreden. Az emlékplakettet nem is régen, 2023-ban avatták fel.

Nézegettük, merre lehetnek a hegyeink, merre van a Bük és a Mátra, de nem vagyunk biztosak benne, hogy láttuk is őket.

A jégdómhoz hosszú sor várakozott, de beálltunk a végére, úgyis ráértünk. Fox elszaladt kávét szerezni, és akkor már hozott bombardinót is, ami gyakorlatilag meleg tojáslikőr brandyvel és tejszínhabbal. Utána már vidámabban telt a sorbanállás.

A jégdóm idei témája a westminsteri apátság volt, ennek a másolatát készítették el – minden évben más katedrálist mintáznak meg jégből. Látványos volt, de azért a félóra sorbanállást nem biztos, hogy megérte, pláne hogy 3 perc alatt láttunk mindent, amit lehetett. Átmentünk a szomszédos gömbsátorba is, ahol a Tátry Ice Master jégszobrász verseny alkotásait lehetett megnézni. A versenyt minden évben megrendezik, a csapatok a helyszínen faragják ki szobraikat. Az idei téma “Víz alatti világ” és a „Szeretet, béke és megértés” volt.

Eddigre kezdett átfagyni a lábam, eljött az ideje, hogy beüljünk a kávézóba. Az étterem részen is körülnéztünk, nagyon szépen jelölték mindenhol az allergéneket, több gluténmentes opció is volt, de sajnos mind húsos vagy halas. Ha nagyon éhes lettem volna, kérhettem volna valami köretet szósszal meg salátával, de annyira nem voltam éhes, és alapvetően forró italért indultunk. Átsétáltunk a kávézó részlegre, itt volt mindenféle finomság.

Forró csokiztunk, macík nevű sütit ettem, aminek maciformája volt, és egy újabb bombardinó is lecsúszott. Közben megterveztük a továbbiakat, a Hosszú-vízesést fedeztük fel a térképen nem messze. Sütizés után oda indultunk.

Tényleg nem volt messze, kb. egy kilométerre, de a havas-jeges úton lassan haladtunk. Főleg lefelé mentünk, és gyakran alig volt hol kapaszkodni a jeges lejtőkön. Elhaladtunk a Bilíkova chata turistaház mellett, amivel kacérkodtunk, amikor szállást kerestünk, de utólag nem bánom, hogy nem ott szálltunk meg – oda inkább úgy érdemes menni, ha a környéken akar túrázni az ember, mi pedig inkább a környező településeket jártuk be. A turistaház után már kisebb lett a népsűrűség, élvezhettük a havas tájat.

A Hosszú-vízeséshez egy meredek lejtőn kell leereszkedni, aztán egy láncokkal körbevett lapos szikláról lehet a látványt közelebbről élvezni. A hegyi patak vize úgy zubogott le a sziklákon, mintha az egy vízicsúzda lenne.

Visszasétáltunk a Tarakjára, mert már kezdett sötétedni. A dómhoz elfogyott a sor, bementünk mégegyszer fotózni. Szürreális volt, hogy mi voltunk bent az egyetlenek pár percig, aztán egy nagyobb csoport jött be utánunk, akkor kimenekültünk.

Visszalanovkáztunk Ótátrafüredre. Vacsorázni a Stary Smakovec nevű helyet néztük ki, ami egy szóvicc, mert Ótátrafüred Stary Smokovec, a smakovec meg valami olyasmit jelent, hogy „ízlelő”.

Nagyon finom grillsajtos vegaburgert ettem gluténmentes buciban, viszont már csak a limonádém végén vettem észre, hogy a szívószálam… tésztából van. Hallottam már ilyenről, de nem nagyon találkoztam még vele, és nagyon sokáig fel sem tűnt, csak egy futó gondolat erejéig csodálkoztam el, hogy nahát, itt még van műanyag szívószál… mert állagra műanyagnak tűnt. Elég bosszantó. De nekem is egy intő jel, hogy jobban figyeljek ezentúl, mert a szívószál is lehet gluténos… ami elég wtf. Pedig a hely jó volt, a pincérünk, mikor megtudta, hogy honnan jöttünk, azt mondta, „kicsit” tud magyarul, hát az a kicsi elég fullos tudás volt, onnantól végig magyarul beszéltünk vele.

A vonatunkig még volt egy kis idő, arra legalább jó volt, hogy találkoztunk az előző este látott fekete farkú fehér cicával a vasútnál. Este 9-re értünk a szállásra, kicsit fonóztunk (éppen egy makramé kosárkát kellett időre elkészítenem), aztán alvás, mert másnap időre kellett kelni.