A 25-ös szakasz második felét egészen jól össze tudtuk logisztikázni encsi főhadiszállással. Egy hétvégét terveztünk rászánni, de mikor foglaltam volna a szállást, úgy tűnt, hogy szombat estére fullon van a hotel. Gyors áttervezés, a hétfői off napomat elcseréltem péntekre, úgyhogy csütörtök este vonatoztunk le Encsre, bevásároltunk, aztán a sötétben elsétáltunk Forró település széléig, ami gyakorlatilag összeér Enccsel. Az autópálya alatti aluljárón is átkeltünk, aztán a bicikliúton értük el a Holdfény hotelt, ahol a két nap alatt szerintem nem is volt más szállóvendég, csak mi. Elsőre olyan szobát kaptunk, ahol az ablakon süvöltött be a szél, de aztán átmehettünk egy másikba, ami már teljesen megfelelt. Szombaton egyébként újra leellenőriztem a szallas.hu-t, és akkor már tudtam volna szobát foglalni – nem értem, mi volt ez az anomália.

2024. március 8. péntek
Olyan borzasztó korán nem is kellett kelnünk, 8:40-kor indult a buszunk Encsről, de a mi megállónkba csak pár perccel később érkezett, ráadásul alig kellett sétálnunk a hoteltől. Szikszóig mentünk, addig jót mosolyogtunk a kisgyereken, aki egész úton különböző dolgokra csodálkozott rá: “Anya, ott a víztorony! A kedvencem!” “Ott egy traktor az udvarban! A kedvencem!”. A túra alatt is emlegettük. Szikszón volt egy kis időnk, beültünk addig a Manó kávéházba, ahol igazi régifajta szifonból kaptuk a tejszínhabot a kávénkra. Csodálatos volt.

A buszmegálló melletti téren egy templom állt, előtte pedig húsvéti dekorral a Szikszó felirat, kedves látvány volt.

Felsővadászig fél óra volt az út, rajtunk kívül csak helyiek szálltak le. Nem akartam sokat időzni ezen a hírhedt településen, de nem sok vizet zavartunk valójában. Kicsit az az érzésem, hogy az egész szakasz túl van pörögve a facebookos kéktúrás csoportban: persze, szegény településeken visz az út, és aki sosem látott romos házakat és mélyszegénységet, annak félelmetes lehet – igen, vannak kóbor kutyák, igen, néha meg is ugatnak, igen, megnéznek az emberek, de senkit nem érdekelt különösebben, hogy ott vagyunk. Mi még a csokikéregető gyerekekkel sem találkoztunk, akikről annyit olvastam – főleg Felsővadászon és Baktakéken fordul elő -, de tény, hogy munkanapon jártunk mindkét faluban, a gyerekek is óvodában-iskolában voltak valószínűleg. Azért nem árt az óvatosság és éberség, de messze nem olyan súlyos a helyzet, mint amire mások beszámolói alapján számítottam. (Valószínűleg az fog élménybeszámolót írni, akivel történik valami, ez is torzítja az összképet.)

A faluból kisétálva nyomorúságos kis viskók között vezetett az út, dülöngélő kerítések romjai közül szaladt ki ugatva néhány háznál egy-egy kutya. Egyikük egy apró fekete szőrgombóc babakutya volt, aki nagyon határozottan ugatott a csipogó kis hangján, de nem lehetett komolyan venni, a másik egy nagyobb testű jószág volt, de jobban félt tőlünk annál, hogy a közelünkbe jöjjön. Nyomasztó és szomorú látvány volt ez a rész, talán egy kis ébresztő is lehet sokaknak, hogy hé, emberek ilyen körülmények között élnek, itt van élőben a mélyszegénység.

Hideg volt, ezért sem voltak sokan az utcákon. A február elkényeztetett minket a tavaszt idéző 16-18 fokokkal, de március elejére visszanézett még egy kicsit a tél. Csütörtök reggel még kimostam a télikabátom, mondván most már úgysem kell, aztán nem győztem a radiátoron szárítani indulásig, mert rájöttem, hogy a keleti végeken bizony fagyni fog éjszaka, napközben pedig 5-6 fokok lesznek. Ahogy melegedett az idő, begyömöszöltük a télikabátot a hátizsákba, de reggel és késő délután nagyon is jól jött a meleg kabát.

A természet azért már éledezett, útközben virágokat fotóztam, a fák is kezdtek óvatosan leveleket bontogatni, de még nagyon tavasz legeleje volt. Szerencsére viszont a hideg megtette a hatását, sár a két nap alatt nem sok akadt, ami volt is megszáradt formában csak.

Hamar átértünk Nyéstára, az apró zsákfaluba, ami annyira kicsi, hogy 46 fő lakta csupán tavaly januárban. Pedig régi település, az Árpád-korig nyúlik az eredete. Megmosolyogtató a földút végén a lakó-és pihenőövezet tábla, kétlem, hogy akkora lenne erre a forgalom, hogy indokolt lenne a kihelyezése. A templom kifejezetten érdekes, sárga alapon kék toronnyal, a felvésett évszám szerint 1935-ben építették.

A faluból egy emelkedőn sétáltunk ki, egy vadászles alatt tartottunk rövid pihenőt. Abaújszolnok nem volt messze, egy családi ház kerítésén találtuk a pecsétet. A települést alig értintettük, a temető mellett el is hagytuk szinte ahogy beértünk.

Szántóföldek mellett vitt az út, néha őzeket zavartunk fel. A Katalin-kilátóig eseménytelenül teltek a kilométerek, a faépítményre felmászva kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy fentről is ugyanazt látom, mint a kilátó lábánál. Ha nem lett volna párás, felhős időnk, el lehetett volna látni talán messzebb is.

A virágzó barackfák üdítő színfoltjai voltak a Baktakékig vezető földútnak, néha meg is csapott a kellemes virágillat. Ezt a falut is éppen csak érintettük, a korábban a központon áthaladó útvonalat pár éve megváltoztatták, ezzel kikerülve a szegényebb részeket és a csokikéregető gyerekeket. Az önkormányzat épületénél pecsételtünk, és már ott sem voltunk, újabb barackfák mellett felsétáltunk a falu mögötti dombra.

Viszonylag gyakran és egymáshoz közel voltak a pecsétek, a következő Fancsalon, innen bő három kilométerre volt. A szántók után egy szakaszon rá kellett térnünk az autóútra, ami nem volt nagyon forgalmas, de a kanyarok elég beláthatatlanok voltak, örültem, amikor elhagytuk, és egy rövid részre egy fenyvesbe tértünk be helyette. Utána már a szőlőhegyen voltunk, aminek az aljában egy szépen kiépített pihenőhelyen megebédeltünk. Kis séta után elértük a pecsétet, és már csak egy cél maradt a napra: elérni Encset.

Fancsal után már feltűntek az eddig ködbe vesző hegyek a távolban. Felzargattunk még néhány őzikét, egy annyira megzavarodott, hogy össze-vissza szaladgált előttünk, mire eltűnt a sűrűben.

Traktor hangja zúgott át a madárcsicsergésen, ahogy közeledtünk a civilizációhoz, és feltűntek Abaújdevecser házai, ami szintén szinte összenőtt Enccsel. Az előző napról már ismerős aluljárón ezúttal nem keltünk át, a pecsételést másnapra hagytuk. Boltba is csak a benzinkútra ugrottunk be, inkább siettünk vissza a hotelbe. Estére volt még ugyanis egy nagyon fontos programpontunk: a wellness!

Fél órát pihentünk a szobánkban, aztán levonszoltuk magunkat a recepcióra, és szóltunk, hogy használnánk a wellnesst. Eléggé meglepődtünk, amikor konkrétan csak nekünk nyitották ki a részleget, nem volt ott senki, csak mi ketten! Pár órát szaunáztunk, áztattuk magunkat a jacuzziban, úszkáltunk a melegvizű medencében. Nagyon menő volt, privát wellness élmény! Kellett is a túra után a pihenés.

20 km-t túráztunk aznap, jól elfáradtunk. 1063 km-t tettünk meg a kéken, az egész táv 91%-át.