Amikor a 26-os szakasz folytatását terveztük, kétnapos túrával akartuk befejezni a hátralévő bő 35 kilométert, de aztán egészen spontán Fox felvetette, miért nem könnyítjük meg a dolgunkat, és csináljuk meg a Regéc-Makkoshotyka távot egy nap alatt, hogy aztán a legutolsó 50 km-t lazábbra hagyhassuk. Így azt is megspóroljuk majd, hogy a Nagy-Nyugodónál nem kell majd kiszállni – az a 26-os szakasz vége, és onnan 3 km séta Sárospatak vasútállomás, ami távot a következő alkalommal újra meg kellene tenni, csak akkor hegynek felfelé. Gyorsan néztünk buszt és vonatot, pár programot átütemeztünk, és szállást foglaltunk Regécen.

2024. április 21. vasárnap
Késő délután érkeztünk meg Regécre, ahol a Veronika vendégházban szálltunk meg. Hideg volt, 8 fok, pedig előző hétvégén majdnem 30 fokban túráztunk… Hétfőre esőt is ígértek és szelet: ez így is lett, éjszakára nulla fokra csökkent a hőmérséklet, a Kékestetőn havazott is. A szálláson a szaunát sajnos nem tudtuk használni, de finom vacsorát rendeltünk a hejcei Művész Restaurantból, ahol békacombot, krokodilt, lámát, zebrát is lehet enni – honnan szedik ezeket a húsokat? Mi konzervatívak voltunk, füstölt gomolyát és rántott gombát ettünk.

Korán aludni mentünk, hiszen húzós 25 kilométer várt ránk, és még egy kilátópontot is be akartunk iktatni, ami kis kitérőt jelentett.

2024. április 22. hétfő
Az ébredés nem volt annyira sikeres, mint reméltük, a nagyon optimistán betervezett 8 helyett csak 9-kor indultunk el, és még egy negyed órát elvesztettünk azzal, hogy ittunk egy kávét a látogatóközpontban.

Már induláskor csöpögött az eső, ez a túra elején még nem volt vészes, alig éreztük. A hideg jobban zavart, de mozgás közben kevésbé volt kellemetlen, pláne hogy mászással kezdtünk, úgyhogy rendesen kimelegedtünk. A kis eső még vadregényesebbé tette az őserdőt, ahova nemsokára kilyukadtunk: a mohás sziklák látványának még jót is tett egy kis vízréteg, mélyebb lett a zöldjük. A Kemencekőnél megzavartunk egy őzet, a sziklákon ugrált el jöttünkre.

Ahogy egyre feljebb jutottunk, egyre jobban rázendített az ég is… Amikor felértünk a fennsíkra, vízállóba öltöztünk: előkerült az esőkabát és kamásli, a hátizsákokra is felkerült a védőréteg. Szükség is volt rá, innentől pár órán át megállás nélkül esett.

Helyzetünket nehezítette, hogy erdészeti földúton haladtunk, és a fakitermeléssel járhatatlanná tették az utat, teljes szélességében sár volt és víz, két oldalán mély keréknyomokkal. Borzalmas volt itt menni, de szerencsére egy idő után lecsatlakoztunk róla, és egy jobb állapotú erdei úton folytattuk a kalandot fenyőfák között.

Szerettem volna kis kitérőt tenni, és megnézni a kilátást a Nagy-Péter-mennykőről, de mikor odaértünk, szakadt az eső, valószínűleg nem láttunk volna sokat, és nem voltunk benne biztosak, hogy időben belefér. Mentünk inkább tovább. Egy ponton egy másik irányba, de elénk tárult a panoráma: hát a hegyek nagyja a köd és esőfelhők mögé rejtőzött.

Nemsokára egy különleges nyírerdő mellett vitt az út, amiről ezt írja a kéktúra honlapja: “A fokozottan védett nyírjeserdő jégkorszak utáni maradvány: az akkori éghajlaton nagyobb területeket foglalt el ez a társulás, melynek kicsiny foltja ebben a hűs, katlanszerű völgyfőben még ma is jól érzi magát.” Nagyon szokatlan látvány volt ez a kis csoportosulás.

Hamarosan az István-kúti erdészházhoz értünk, aznapi első pecsételőhelyünkhöz. A turistaházat nemrég újították fel, a számkódos széf kódját el lehet kérni az erdészettől, de nem láttuk értelmét egy félóra pihenőig kinyitni a házat, az előtte lévő esőbeállóban pihentünk és ebédeltünk. Hosszú út állt még előttünk, de ekkor már úgy számoltunk, hogy nagyjából időben vagyunk.

A Mlaka-rétnél láttunk két barázdabillegetőt, később pedig foltos szalamandra haver pihent az út közepén. Szegényke meg se moccant, valószínűleg túl hideg volt.

Az Eszkála erdészháznál megálltunk, ekkor már 15 km volt a lábunkban, kellett egy kis pihenő. Bár szerettünk volna már lefelé menni, de újabb emelkedő várt ránk, aminek a végére viszont elállt az eső, sőt, még a nap is kisütött! A tarvágások között már láttuk aznapi úticélunkat, Makkoshotykát is.

A Zsidó-rét megint egy megkapó szépségű hely volt, a környező hegyek hívogatóan töltötték be a láthatárt. Lassan megkezdtük ez ereszkedést, a hegytetőről még megcsodálhattuk következő túránk állomásait: a Nagy-Nyugodót és mögötte Sátoraljaújhelyet, aztán térdkoptató lejtőkön közeledtünk Makkoshotyka felé. Szép volt az erdő körülöttünk, de úgy tűnt, sosem érünk le. Már régesrég hallottuk a falu kutyáinak ugatását, de mi még mindig a sötét, sűrű erdőt jártuk. Egyszer aztán a vékony ösvény véget ért, és megérkeztünk a házak közé.

A faluban több helyen is lehet pecsételni, mi az élelmiszerboltot választottuk. Kicsit meglepődtünk, amikor egy olyannyit felújítás alatt álló helyiségbe léptünk be, hogy éppen nagy erővel csiszolták le a falat, de készségesen megmutatták a pecsétet. Szálló mészporban fuldokolva, de sikeresen pecsételtünk.

A buszig még volt időnk, nagyon jólesett a buszmegállóban üldögélni. Jó lett volna a napon melegedni, egészen átfagytam, de arra már nem volt erőm, hogy kiálljak a megálló elé az útra, ahova elért a nap fénye. A buszunk Sárospatakig eszméletlen helyeken vitt minket, visszatekintve a zempléni hegyek zöldje uralta a láthatárt. Megdöbbentően szép ez a vidék, nagyon örülök, hogy eljutottunk ide a kéktúrával, magamtól nem hiszem, hogy felfedeztem volna.

Sárospatakan vonatra szálltunk, és Miskolcon átélhettem, milyen, amikor kitolják a Zemplén IC-t az állomásról és csatlakoztatják a Hernád IC-hez. Eddig mindig a Hernád IC-n ültünk, és mi csak passzív elszenvedői voltunk a két vonat összecsatolásának, sokkal izgalmasabb volt a mozgó vonaton lenni. Este 10-re értünk Pestre, kellemesen elfáradva.

1115 kilométer és a kéktúra 95%-a van mögöttünk. A vége már iszonyat közel van, két kétnapos túrát terveztünk meg rá.