Az április végi, május elsejei hetet teljesen a kéktúra befejezésének szenteltük, egy napot dolgoztam csak. Fox anyukájánál volt a főhadiszállásunk, onnan indultunk két utolsó túránkra.

2024. április 30. kedd
Reménykedtünk benne, hogy lesz hely Miskolcon a P+R parkolóban a Tiszai pályaudvarnál, de teljesen esélytelen volt, a kanyarban és a fűben is autók álltak már, kénytelenek voltunk a fizetős helyen megállni, így 4000 forintunkba fájt ez a nap (de május elsején legalább ingyen volt a parkolás). A 8:40-es vonattal utaztunk Sárospatakig, ahonnan kis várakozás után busszal indultunk tovább Makkoshotykára. Volt egy hangos kiránduló társaság a buszon, akik velünk egy helyen szálltak le, de szerencsére ők a másik irányba indultak, így élvezhettük a természet csendjét.

Makkoshotykáról az egykori Meczner-kastély, ma általános iskola udvarán vitt át a kék. Az egykori kúriáról nem találtam sok információt, a környék akkori birtokos családja, a Mecznerék építették, valószínűleg valamikor a 19. század végén. Az ’50-es években államosították, jelenleg az önkormányzat tulajdona. Az egyik leszármazott azt írja, hogy a rendszerváltáskor elismerték a jogsértést, és “kártalanították” a családot: “ez a kárpótlás olyan mértékű volt, hogy mindössze egy szörfdeszkát tudtam venni belőle”.

A következő látnivalóhoz, a kis kápolnához keskeny lépcsősoron jutottunk fel. A Meczner-kápolnát 1912-ben építették, a kúria építtetőjének a fia emelte, ezért feltételezem, hogy a kastély már korábban állhatott. Sírhelyként is szolgál a család számára.

Szűk ösvényen értünk ki a rétekre, ahonnan körbe teljes panoráma tárult elénk: a távolban már láttuk Sátoraljaújhely hegyeit, tökéletesen látszott az egykori hatalmas vulkán formája is. A földeken már növögetett a borsó. Meleg, napos időnk volt, nem is bántuk, hogy hamarosan visszatértünk a fák közé, ahol mókusok szaladgáltak az avarban.

A Cirkáló-tanya közeledtét egy hosszúszőrű macska jelezte, aki az út közepén heverészett. Elszaladt, de ahogy pecsételtünk, egy kisebb szürke cica odajött kaját kuncsorogni, aztán a tanya gondozója is előkerült. Majd egy órát üldögéltünk a padokon, hallgatva a tanya történetét, néha mi is meséltünk, beszélgettünk irodalomról, filmekről, könyvekről, a vidéki és városi életről, de mi leginkább a hallgatóság voltunk. Közben Mócsing cica és Tappancs kutya elégedetten rágcsálták a jutalomfalatokat. A végén körbejártuk a birtokot, láttuk a teheneket is. Békés élet lehet ez a hegyen, de azért magànyos.

Miután elköszöntünk, még egyszer visszaszaladtunk, mert a cicáknak jó előre bekészített nedves tápot elfelejtettük odaadni. A Nagy-Nyugodóig innen még hosszú volt az út, 8 kilométer, és jó sok emelkedő várt ránk. Mivel nem számoltunk az egyórás üldögéléssel, szednünk kellett a lábunkat, hogy időben Vágáshutára érjünk.

Megint találkoztunk szalamandrával, ő már aktívabb volt, mint az előző túrán látott jószág. A Rákóczi-fa mellett vezetett az út, ami egy láthatóan igen idős fa, tiszteletet parancsolóan tör az ég felé kisebb társai között. A néphagyomány szerint ennek a fának a tövében pihent meg a fejedelem, amikor a birtokait járta be. Az út túloldalán több fa is egymásra dőlt, de még nagyjából álltak, viszont fennáll a veszélye, hogy pont rászakadhatnak az ősöreg fára. Remélem ez a végzet elkerüli.

Sokáig erdőben haladtunk, a domb néhol elég meredek oldalában, és sajnos a kilátás rejtve maradt, csak néha tudtunk kilesni a fák között. A Bányai-nyeregnél felkészültünk a nagy hajrára, egy húzós emelkedő után értük el a 26-os szakasz végét, a Nagy-Nyugodót. Reméltem, hogy lesz ott kilátópont, de csak egy pad volt, viszont ott legalább meg tudtunk ebédelni.

Furcsa volt azzal a tudattal továbbindulni, hogy ez már az utolsó szakasz. Szentimentálissá teszi az embert, és arra készteti, hogy a kezdetekre gondoljon vissza ott a messzi Írottkőnél, és az azóta átélt kalandokra.

Sátoraljaújhelyre egyáltalán nem láttunk rá, de a másik irányba egy idő után lett kilátásunk. Hosszan ereszkedtünk, míg egy autóútra értünk ki, ahonnan Rudabányácskára lehetett volna eljutni, de mi egy murvás úton kezdtük meg az újabb hegymászást.

Szerencsére egyenletesen emelkedett, nem volt annyira vészes, de azért párszor meg kellett állnunk szusszanni, majd újabb felfele menet következett.

Próbàltunk szedni a lábunkat, a szállásnak azt mondtam, hogy 6-7 között érünk oda. Fáradozásainkat végül egy csodás panoráma jutalmazta, az őserdő tetejéről végre ráláttunk a Sátoraljaújhely körüli hegyekre.

Egy erdei pihenőnél kopjafát is találtunk, ami két erdésznek állít emléket, akik 2015-ben haltak meg tragikus módon – ez a mód nincs részletezve. 10 percet üldögéltünk a padnál, aztán nekivágtunk az utolsó fél órának. Úgy megörültünk a lejtőnek, hogy észre se vettük, hogy már nem a kéken járunk, hanem egy másik úton, ami annyiból volt szerencsésebb, hogy közvetlenül a szállásunkig vitt. Úgy voltunk vele, hogy ennyi tévút belefér, nem mentünk vissza korrigálni.

A Mókus-tanya vendégházban aludtunk, ahol csak mi voltunk, és a szobànkon kívül a konyhát és ebédlőt is kinyitották nekünk. Zuhanyzás után az ebédlőben hallgattuk a Négy évszakot bakeliten, közben dixiteztünk és söröztünk, megvolt a hangulata. Mikor besötétedett, a csillagokat bámultuk. Annyira minimális volt a fényszennyezés, hogy alig találtuk meg a csillagképeket, olyan fényes volt az összes csillag. Éjjel aludtunk, mint a bunda.

1137 kilométernél jártunk ezzel, ami a teljes kéktúra 97%-a.