2024. május 1. szerda
Előző este vendéglátónk említette, hogy a faluban van egy kisállatsimogató, ami mindkettőnk érdeklődését felkeltette, és plusz motivációként szolgált a reggeli felkelésre.

Kávézás és összekészülődés után visszaadtuk a kulcsokat és elköszöntünk, majd egy erdei úton közelítettük meg a település központját, és a pecsétet. Mivel közel a határ, sok háznál láttunk magyar zászlót, van Trianon-emlékmű, az utcanevek pedig ki vannak írva szlovákul is.

A kisállatsimogatónál tanakodtunk, mert kiszámoltuk, hogy ha megállunk itt, akkor a kéktúra honlap szerint 3 óra 20 percre számolt teljesítési időnél jóval gyorsabban kell majd eljutnunk Bózsvára, de nem tudtunk ellenállni a jószágoknak. Egy csengőt kellett megnyomni, és már sietett is át a szomszédból egy kedves hölgy, aki végigmutogatta az állatokat, és tőle lehetett kávét és szuveníreket venni.

Nagyon aranyos rókás pólókat vettünk, lett egyenpólónk Foxszal. Végül a hely macskáját simogattuk meg alaposan, és gazdája jóváhagyása után még Dreamiest is kapott.

Bózsva csupán 11,5 kilométerre fekszik a kék vonalán, emelkedés sincs borzasztóan sok, de igencsak szednünk kellett a lábunkat, hogy a 12.40-es buszt elérjük. Ha azt lekéssük, várhattunk volna két és fél órát a következőre, amivel már elég soká értünk volna vissza Miskolcra, ha egyáltalán elérjük a csatlakozást Sátoraljaújhelyen. Háromnegyed 10 volt, amikor megkezdtük az eszeveszett rohanást Bózsva felé – na jó, inkább csak rendesen kiléptünk.

Amíg autóúton mentünk, kifejezetten gyorsak voltunk, majd az erdei utakon is, csak a Nagyhuta előtti emelkedő fogott ki rajtunk, ott aztán alaposan belassultunk.

Nagyhuta után szinte végig az autóúton vitt a kék, átsuhantunk Háromhután, aztán a végtelen hosszúnak tűnő Kishután is. A kocsmánál tértünk le a főútról. Pont szerencsénk volt, és láttuk a páházi erdei vasút kisvonatát elrobogni. A településről egy üdülőtelepen jutottunk ki, majd rövid ideig erdőben haladtunk tovább.

Itt már lassítottunk, mert láttuk, hogy el fogjuk érni a buszt. Fox már azt pedzegette, hogy menjünk tovább Füzérre, amihez nekem őszintén szólva nem nagyon lett volna erőm, de “sajnos” az utolsó értelmes buszt nem értük volna el Füzéren, úgyhogy kénytelenek voltunk Bózsván kiszállni.

Hamarosan ki is értünk a fák közül, épp a Bózsvai-szikla mellé, ahol a helyi legendák szerint IV. Béla a tatárok elől menekülve megpihent, és a lova patkói nyomot hagytak a szikla tetején. Nem kockáztattuk, hogy emiatt lekéssük a buszt, úgyhogy a patkónyomokat nem kerestük meg. A buszra végül még vártunk is egy negyed órát, kicsit késett.

Maga a buszút is majdnem egy óra volt, elég sok zsákfaluba tettünk kitérőt, de nem bántam, mert gyönyörű a környék. A Zemplén abszolút a kedvenc vidékem lett. Sátoraljaújhelyen szálltunk át vonatra. Megtaláltuk az alföldi kéktúra pecsétjét a vasútállomáson, nyomtunk belőle egyet a füzetünkbe is. Miskolcon ott várt hűségesen Gyöngy, aminek nagyon örültem, mert kicsit aggódtam, hogy baja esik.

1149 kilométernél fejeztük be a túrát, a teljes táv 98%-ánál.