2024. május 4. szombat
Elérkezett hát ez is: az utolsó túra napja. Alig 14 kilométer, ám 630 méter állt előttünk felfele, lefelé pedig 680 méter – nem semmi szintek így a végére! Azt olvastam, hogy a Nagy-Milic az egyik legmegerőltetőbb mászása a kéktúrának (egyébként szerintem voltak rosszabbak), lelkiekben próbáltam erre felkészülni.

Kicsit korábban terveztünk indulni, de túl kényelmes volt az ágy, úgyhogy csak fél 10-kor léptünk ki a vendégház kapuján. Pont akkor érkezett egy hangos kirándulócsapat (mennyi esély van erre egy amúgy kb. 600 fős kis településen?), úgyhogy szedtük a lábunkat, hogy kellő távolságban legyünk egymástól. Szerencsére ők a várhoz igyekeztek, és a várparkolótól már csak ketten vágtunk neki a szinte folyamatosan emelkedő kéknek.

Szinte azonnal egy őserdőben találtuk magunkat hatalmas faóriások között. Az útról gyanús volt, hogy kiépített, és valamilyen közlekedési eszközt is használtak rajta. Főleg a Bükkfás-hegyi hídnál lett ez bizonyos, ahol olyan kátrányszag volt, mint ami a vasúti síneknél szokott. A Csata-réten egy információs táblánál tudtuk meg, hogy ez egy műszelvényes út, ahol bár nem volt kiépített pályaszerkezet, de faanyagok mozgatására használták.

Az erdészház mellett induló kis ösvény hamar az eddigieknél jóval meredekebbé vált, itt már megesett, hogy párpercenként szusszannom kellett egyet. Egy szakaszon olyan sok fa dőlt ki, hogy a kerülgetésük sok időnket elvette. Félelmetesen sok fa borult egymásra, nem tudom, milyen vihar okozhatta ezt, de csak reméltem, hogy elég stabilan áll a többi, és nem dől egy sem a fejünkre.

Úgy tűnt, felértünk egy magasabb fennsíkra, de hamarosan újra kezdődött az emelkedés, egy szikla tetején pihentünk pár percet. Már ekkor hallottuk egy másik társaság kiabálását mögöttünk. Újra a szokásos módszerhez folyamodtunk: szaporáztuk a lépteinket. Illetve szaporáztuk volna, ha nem a Kis-Milic csúcshódítása állt volna előttünk. A meredek hegyoldallal megküzdöttünk, de még mindig jobb volt felfele, el se tudom képzelni, hogyan lehet itt lejutni. Már láttuk az utánunk jövő két csávót, zengett az erdő a káromkodásuktól, innentől becsületbeli üggyé vált számomra, hogy nem előzhetnek meg, és előttük érek fel a hegyre.

Jól megizzasztott minket az emelkedő, de már a Kis-Milic tetején voltunk, és nem értek utol, haha! A padoknál üldögélő egyik pár férfi tagja meg is kérdezte, lehagytam-e a többieket, de mondtam, hogy csak a párom maradt le, ő meg azt hitte, Fox telefonál kiabálva, de felvilágosítottam, hogy jönnek még utánunk, ők a hangosak, de nem ismerjük őket.

A 2015-ben épült Károlyi-kilátóba nem tudtunk felmenni, mert tavaly november óta határozatlan ideig zárva van. Hiába tudtam, elég csalódás volt, hogy itt vagyunk a világ tetején, és nem nézhetünk le róla. Persze voltak, akiket a leszerelt alsó lépcsősor sem tántorított vissza (ahogy a mögöttünk hangosan óbégató társaság egyik tagját sem), és felmászott, mi inkább a fák között próbáltunk kilesni, amennyire lehetett.

A padoknál megebédeltünk, ittunk egy energiaitalt, majd kis pihenő után átsétáltunk a Nagy-Milicre, ahova régóta tervben van egy kilátó építése, ami az Árpád-kilátó lenne, de még tervek sincsenek az időpontjáról. Egy határkő áll a tetején, de kilátás nincs a magas fák miatt. (Pont belenéztem a Másfélmillió lépés Magyarországonba, és Rockenbauerék idején pont épült ez a határkő, fel volt állványozva.)

Hullámozva vitt az út tovább a határon, néhány foghíjasabb erdős szakaszon rá lehetett látni a füzéri várra, de teljes panoráma sajnos sehol sem adódott. Gondolkoztunk rajta, hogy elsétáljunk-e Magyarország legészakibb pontjára, de mikor az elágazáshoz értünk, inkább a továbbhaladás mellett döntöttünk. Utólag nem bánom, láttam képeket róla, és csak egy pavilon van ott, semmi egyéb.

Széles erdei úton ereszkedtünk a Bodó-rét felé, sok kirándulóval és túrázóval találkoztunk útközben. Egy autóútra értünk ki, ahonnan már nem volt messze a rét. El kellett döntenünk, hogy lazázunk, és akkor lesz majdnem két óránk Hollóházán körülnézni, vagy sietünk, és megpróbáljuk elérni a korábbi buszt. Önmagunkhoz híven a sietés mellett döntöttünk, hiszen alig volt olyan túra, ahol nem kellett valahova rohannunk. 😀

Teljesen szürreális volt, hogy alig négy kilométer van már csak hátra. Azt hittük, sima erdei út lesz, de néha olyan sár és mocsár állta utunkat, hogy nem voltunk benne biztosak, hogy elérjük a buszt. Aztán egyszer csak kiértünk a fák közül, és Hollóházán voltunk. Odasiettünk a turista emlékműhöz fotózkodni, de ott még nem pecsételtünk, hanem továbbmentünk a porcelángyár felé.

Foxnak nem említettem előre, nehogy csalódás legyen a vége, de a Hollóházi porcelángyár kis porcelánkupicákat ajándékoz a kéktúrázóknak. Külön van ‘Hajrá’ és ‘Gratulálunk’ feliratú, attól függően, hogy az ember kezdi vagy éppen befejezi a kéket. Mikor odaértünk, és elkezdtük a pecsételést, a portás máris kikiabált hozzánk, hogy az eleje vagy a vége? Majd hozta is a kis poharakat. Nagy boldogan megköszöntük, és a buszmegállóban koccintottunk a magunkkal cipelt kis pezsgővel.

Visszabuszoztunk Sátoraljaújhelyre, onnan vonattal mentünk Miskolcra, majd kocsival vissza Sajóivánkára. Másnapra egy feladatunk maradt még: mikor Aggtelekre értünk a kéken, duplán pecsételtünk (ahogy a régi füzetben a megszakítást jelezni kell), és nem vettük észre, hogy egyet lapozva volt még egy hely a második aggteleki pecsétnek (ami teljesen indokolatlan, mert nem szakaszhatár, szóval nem számítottunk rá) – már csak Jósvafőn tűnt fel az üres hely. Ez a pecsételőfüzet ellenőrzésekor nem lett volna hiba, de mégis rohadtul idegesített, hogy ott van egy üres hely a füzetben.) Szóval beültünk a kocsiba, elvezettem Aggtelekre, pecsételtünk a megfelelő helyre, és hogy legyen értelme a kiruccanásnak, vettünk termelői szörpöt és lekvárt az egyik árustól. Nem tudott nem eszembe jutni a sok mérges poszt a kéktúrás csoportban, amikor azokat ekézik, akik autóval járnak pecsételni… hát most rólunk is hihették volna, hogy csalunk, de azt hiszem, nem látott meg senki.

Így ért hát véget ez a négyéves nagy kaland. 2020. május 31-én indultunk Írottkőtől, 2024. május 4-én értünk Hollóházára. Mennyi túranap, mennyi kaland! Még mindig furcsa, és nem igazán fogtam fel.

1172 kilométer, a teljes kéktúra 100%-a van a lábunkban.