(Igen, ez egy éve történt. Igen, most jutottam el oda, hogy írjak róla.) Már évek óta szemeztem az egykori viking kereskedőváros, Birka szigetével, de mindig olyankor jártunk Svédországban, amikor nem lehetett eljutni a szigetre, mert még nem volt szezon. Nem nagyon láttam értelmét halogatni ezt a látogatást, ezért 2023 tavaszán elkezdtem megszervezni az utat, amire Fox és Jóanyám társaságában készültünk. Mivel Stockholmban már mindannyian jártunk – mi Foxszal már többször is -, ezért elég hamar felmerült, hogy a főhadiszállásunk inkább Uppsalában legyen. A Ryanair az Arlandára repül, ami még közelebb is van.

2023. július 5. szerda
Szerdán még dolgoztunk, a gép csak este fél 9-kor indult. Jóanyám a munkaidőnk végére ért fel Budapestre, összekészültünk, aztán mentünk is a reptérre. Sokat nem időztünk, vettünk útravalót meg elmentünk mosdóba, és már mehettünk is a kapuhoz. A gép késett, de szerencsére nem sokat. Fox hátul ült, mi ketten vészkijáratnál, ami azért volt jó, mert kényelmesen elfért a lábunk, és bár középen ültem, végig tudtam nézelődni az ablakon.

Este 11 előtt már le is szálltunk. Én végig úgy számoltam, hogy vonattal megyünk tovább, de Arlandán teljesen összezavarodtunk: csak az Arlanda Express jegyautomatáját találtuk meg, ami viszont Stockholm fele megy, a sima vonatét nem, ráadásul egy Pressbyranban, ahol elvileg kapni vonatjegyet, azt javasolták, hogy menjünk inkább busszal, mert a vonat drága, de abban sem volt biztos a srác, hogy egyáltalán van-e vonat Uppsala felé. (Van.) Kis keresgélés után megtaláltuk a 801-es busz megállóját, ahonnan fél óra múlva indult busz Uppsala felé. Várakozás közben az volt a legfélelmetesebb, hogy hatalmas szúnyogok csipkedtek folyamatosan. Nagyon tartottam tőle, hogy egész svédországi ottlétünk alatt szúnyogokkal kell küzdenünk, de hálistennek csak a reptéren találkoztunk velük.

A buszon tudtunk bankkártyával jegyet venni. Uppsaláig 40 perc volt az út, és teljesen be is sötétedett, mire odaértünk, sőt, még az eső is elkezdett cseperegni. Ahogy sétáltunk a kihalt kisvárosban, egyszer csak egy hatalmas vadnyúl szaladt át előttünk az úton. Eléggé meglepődtünk. Az Uppsalát átszelő Fyrisån folyó partjánál fekvő Foundry Hotelben szálltunk meg, ami valaha vasöntöde volt. Egy galériás apartmanban laktunk, ahol lent volt a kis konyha, fürdő, és egy kanapéágy, fent pedig egy kétszemélyes ágy. A kései érkezésünk ellenére könnyen bejutottunk: a kapukódot előzetesen elküldték, a szobába pedig egy kóddal nyitható kis széfből kivett kulccsal jutottunk be. A hosszú úttól kimerülten dőltünk be az ágyba.

2023. július 6. csütörtök
Mivel hajnalban értünk csak Uppsalába, nem terveztünk korai városnézést. Ehhez tartottuk is magunkat, 11 körül indultunk csak el. Nyárhoz képest kicsit hűvös volt, ami nem meglepő északon, mindannyian pulóverben hagytuk el a szállást, de aztán később lett annyira meleg, hogy levegyük.

A Fyrisån folyó mentén indultunk el a belváros irányába. A part végig nagyon hangulatos, bicikliút vezet mellette, kis hajók állnak a vízben, kiülős helyek, padok és virágládák szegélyezik. Hamarosan a Stadsträdgårdenbe, azaz a városi parkba értünk, ahol emberek piknikeztek, futottak, bicikliztek vagy éppen kutyát sétáltattak az óriás fák árnyékában, nagyon idilli volt.

Pelle Svanslös szobránál fotózkodtam egyet. Pelle Svanslös egy svéd mesekarakter, egy farok nélküli cica (a neve is ezt jelenti). Nemcsak tanulságokat szolgáltató gyerekmese, hanem korabeli szatíra is volt a Pelle Svanslös-sorozat: a szerző, Gösta Knutsson így fejezte ki a tiltakozását az egyre támogatottabbá váló nácizmus ellen. A mai napig népszerű mese, 2020-ban is megjelent egy rajzfilmes adaptációja.

A parkból egy díszes szökőkút mellett jutottunk ki, ahonnan az uppsalai kastélyt céloztuk meg. Már a kastély épületét körbevevő erdős részen jártunk, amikor a kerítésen feltűnt egy információs tábla, miszerint a füvet bárányok nyírják, emiatt a kerítés áramos. Később láttuk, hogy valószínűleg most nem voltak ott a jószágok, mert a másik oldalon nyitva volt a kapu, de tetszik az elgondolás.

Az uppsalai kastélyt 1549-ben építtette I. Gusztáv Vasa erődként, de az évszázadok során az eredeti épületet alaposan kibővítették és átdolgozták, így ma egy reneszánsz kastélyt találunk a helyén. Az épületben az Uppsalai Művészeti Múzeum és a Vasaborgen, az eredeti erőd romjai látogathatók. Kávéztunk és sütiztünk egyet a múzeum büféjében (volt gm süti!), aztán megnéztük magunknak a Vasaborgent.

Az eredeti erőd uralkodói lakosztályokat tartalmazott és két nagy tornyot, ezek közül az egyik az uppsalai dómra nézett, a neve is Styrbiskop, azaz “püspök figyelő”. Az ágyúk a mai napig a dóm felé irányulnak, egészen bizarr. Ennek az a története, hogy Gusztáv Vasa nem ápolt túl jó kapcsolatot a katolikus egyházzal: ő hozta be a protestáns hitet Svédországba, gyakorlatilag függetlenítette a svéd egyházat Vatikántól, és teljesen átalakította az addigi hatalmi struktúrát. Előtte a nemesek és a katolikus egyház kezében volt a hatalom, de a katolikus egyház háttérbe szorításával (a nemességet stockholmi vérfürdőben II. Christian már elintézte) a valós hatalom a király kezébe került. Az ágyúk a dómra irányítása egyértelmű jelzés volt, hogy ki az úr a háznál.

A kastélyt a következő királyok folyamatosan bővítették, majd 1702-ben egy nagy tűzvész pusztított Uppsalában, ami nem kímélte a kastély épületét sem. Mivel nem sokkal korábban égett le a stockholmi Tre Kronor kastély, oda összpontosultak az erőforrások, és csak az 60 évvel később fejeződtek be az újjáépítési munkálatok. Ezután Uppsala elvesztette királyi város címét Stockholmmal szemben, a kastélyba nem is fektettek a továbbiakban jelentősebb pénzeket, úgyhogy amit ma látunk, az szinte teljesen az 1762-es állapot.

Körbementünk a pincében, majd a felsőbb szintekre is feljutottunk: az egykori konyhába, a kápolnának berendezett uralkodói lakosztályba, ahonnan ki is tudtunk sétálni a füvesített tetőre.

A kastély kísértetéről, Cecilia Vasa történetéről is elolvashattuk: Gusztáv Vasa legszebb lánya volt ő, aki hatalmas botrányba keveredett, amikor beleszeretett egy német nemesbe. A botrány miatt méltatlanul bántak vele a kastélyban, emiatt a mai napig visszajár kísérteni – de ha az ember kedves vele, akkor nem árt neki. Igyekeztünk észben tartani.

A kastély után a botanikus kertbe sétáltunk át, ami gyakorlatilag több parkot is magába foglalt: a kastélytól a barokk kertbe jutottunk, melynek közepén áll a Linneanum, a kétszáz éves melegház. Az eredeti növények közül három babérfa a mai napig él és virul, a maguk 250 évével a világ legöregebb, ládában élő babérfái között vannak. Döbbenetes.

Nagyon tetszettek a szintén ládába ültetett barack- és fügefák. Ezen a klímán tényleg ritkaságnak számítanak.

Továbbsétálva értük el a botanikus kert másik részét, ahol a trópusi üvegházat néztük meg első körben. Ide már kellett belépőt fizetni, de volt automata, ami felgyorsította a bejutást. Gyakran járok a Füvészkertben, nagyon szeretem, mégis azonnal szembetűnő volt, mennyivel modernebb és rendezettebb egy olyan üvegház, ahol van pénz: tisztaság, modern öntözőberendezés, patolyattiszta üvegek, újszerű tájékoztató táblák…

A pálmaház után ittunk egy hideg italt a kantinban, majd körbejártuk a kinti részeket is. A legalaposabban talán a konyhakert részt néztük meg, érett a paradicsom!

Visszasétáltunk a barokk kertbe, ahol a rózsakertben bóklásztunk tovább. Nagyon érdekes volt, évszámmal szerepeltek a rózsafajták, végig lehetett követni a nemesítési folyamatot. Találtunk egy magyar fajtát is, a “Geschwinds Nordlandrose”-t 1884-ből. Ez a fajta Geschwind Rudolf rózsatermesztő alkotása. Érdekes, hogy ő maga nem tudott magyarul, de a fiait magyarnak nevelte. Egész életét a rózsanemesítésnek szentelte. A törökbálinti Magyar Rózsák Kertjében 32 rózsafajtája maradt meg Márk Gergely magyar rózsanemesítő gyűjteményében. (A kert nem látogatható sajnos.)

Az utolsó, éppen még nyitvatartó látnivalónk az uppsalai dóm volt. Ahogy közeledtünk felé, még bekukkantottunk az utunkba eső Helga Trefaldighets kyrkába, melynek legrégebbi része a 13. századból származik, de a templom nagyja 14. századi. Falait 15. századi festmények borítják. A berendezés viszont nem eredeti, amikor 1802-ben felújították, a középkori bútoroktól megszabadultak, három faszobor maradt csak meg.

Innen már tényleg csak pár lépés volt a monumentális uppsalai dóm, a 118 méter magas tornyok alatt aprónak érzi magát az ember – nem csoda, ez egész Skandinávia legmagasabb temploma. 1270-ben kezdték építeni, 1435-ben szentelték fel, de a tornyok csak később készültek el. Az 1702-es tűzvészben a dómot is jelentős károk érték, a rekonstrukciók során kerültek klasszikus és barokk elemek az épületre.

A 19. században neogótikus stílusban újították fel, alaposan megváltoztatva a templom kinézetét. A felújítás nem volt túl sikeres, az építőanyagként használt cement elengedett és potyogni kezdett, ezért a 20. században megint hozzá kellett nyúlni az épülethez, de ekkor csak helyreállították a korábbi hibákat, az épület stílusán nem változtattak.

A svéd uralkodók koronázási temploma volt, egyben temetkezési hely – Gusztáv Vasa is itt nyugszik. Mindhárom feleségének a hamvai mellette nyugszanak, de csak két nej szerepel szoborként a síremléken – a Gusztáv halálakor még csak 25 éves Katerina Stenbock 61 évvel élte túl férjét.

A kincstárba már nem volt időnk benézni, mert záráshoz készültek, de középkori kincsek és értékes ruhák találhatók ott. A dóm mögött viszont legnagyobb örömünkre igazi rúnakövekbe botlottunk, ezeket még alaposan áttanulmányoztuk.

Elindultunk a vasútállomásra megvenni a másnapi vonatjegyeket és beugrottunk boltba szendvicsnekvalót venni. Elképesztő mennyiségű biciklit láttunk az ottani tárolóban.

Kis pihenő után elmentünk vacsorázni. Az Egon Restaurantban csodálatos allergéninfókkal ellátott menü volt, és egy csomó ételt kérésre gluténmentesre tudtak alakítani. Este 10 körül sétáltunk vissza a szállásra, szinte teljesen világos volt még. Másnap reggel korán indultunk Stockholmba, ahonnan továbbhajóztunk Birka szigetére, úgyhogy időben mentünk aludni.