Még a decemberi túra után megfogadtam, hogy gyakrabban járok kószatúrákra, az újév első közös alkalmára el is mentünk.

2025. január 12. vasárnap
Nagykovácsiból indult a túra, ahol a Kovács cukrászdában volt az alaptábor. Nem reggeliztem, ezt a hiányosságomat bepótoltam egy Eszterházy szelettel, és ha már tél, akkor egy bögre forralt borral. (Kicsit fura volt délelőtt fél 11-kor forralt borozni, de jólesett.)

Hideg napunk volt, az előző pár napban havazott, a hegyekben maradt is belőle, mi is havas erdőben jártunk. Az egész túra fénypontja mégis a legkisebb útitársunk, egy kis kajla kutya volt, aki össze-vissza rohangált az úton, az emberek között, fel-le, teljesen be volt zsongva a természettől.

A túra nem volt kimerítő, csupán kilenc kilométert sétáltunk, és nagyon gyorsan el is telt a folyamatos beszélgetés közben. Felsétáltunk a Csergezán Kilátóba a Nagykopaszon – ennek nagyon örültem, mert pont oda akartunk egyik hétvégén elkirándulni Foxszal, csak aztán a lustaság legyőzött minket, de most volt motivációnk időben felkelni reggel.

A kilátóban akkora szél fújt, hogy féltettem mindenki telefonjának az épségét, aki elő merte venni. Én a nehéz fényképezőgépemmel bátrabban fotóztam, nem aggódtam, hogy kifújja a szél a kezemből, de cserébe lefagyott a kezem és szétkönnyeztem az arcom az alatt a pár perc alatt, amíg fent voltunk. Visszaérve a lépcső aljához egészen kellemesnek érződött a lenti hőmérséklet. Tartottunk egy csokievőszünetet, mi az otthonról termoszban hozott puncsunkat kortyoltuk el.

A tarnai pihenőnél, egyik kedvenc kilátópontomnál még megnéztük a tájat, a szél itt is alaposan megtépázta a társaságot, aztán már csak lefele vitt az út. Ahogy egyre lejjebb ereszkedtünk, a hó is elmaradozott, a fagyott földet sár váltotta fel, és megnőtt a népsűrűség is.

Ha elfáradva nem is, de átfagyva érkeztünk meg a Erzsébet büfébe. Számomra rejtély, hogyan lehetséges, hogy nem ismertük eddig, pedig szoktunk a környéken kirándulni. Hangulatos kis erdei vendéglátóegység ez, nagy bográcsban rotyogott a muflonraguleves, egy másikban a forralt bor, a kemencében pedig pizza és kenyérlángos sült, voltak ám jó illatok! Annak kevésbé örültünk, hogy bent nem lehet leülni, csak a kinti padoknál – én már készültem a melegedésre egy jó kályha mellett, de kicsit még tovább kellett fázni. Gluténmentes opció itt nem akadt, de ezt tudtam előre, és annyira nem is bántam, legalább nem kellett kapkodnom az evéssel – a következő buszt a csapat egyik felével együtt el akartuk érni, ahhoz pedig csipkedni kellett magunkat. Míg a többiek ettek, és forralt bort kortyolgattam, annyira nem jártam rosszul én sem.

Sikeresen elértük a buszt, Budakeszi után még ülőhelyünk is lett. A Moszkván elköszöntünk a társaságtól, itthon pedig annak ellenére, hogy nem éreztük megterhelőnek a túrát, beájultunk az ágyba egy kis délutáni szunyókálásra.