Valamikor arról beszélgettünk kishúggal, milyen jó lenne ottalvós túrázni valamerre a Bükkben. A vágyakozást tett követett, március első hétvégéjére terveztük be a bánkúti kirándulást. Öten vágtunk neki a kalandnak: kishúg és Geri, Fox meg én, és jóanyám. Mi a hét elején a 11. évfordulónkat ünnepeltük Szuhán egy erdei kunyhóban, onnan pedig már nem volt értelme visszamenni Pestre, úgyhogy Ivánkáról indultunk. Már két héttel a túra előtt elkezdtem nézni a bánkúti turistaház kameráját, és drukkoltam, hogy mikor megyünk, még legyen hó, de pont pár nappal a hétvége előtt emelkedett nulla fok felé a hőmérséklet a hegyen, és pont elolvadt.

2024. március 1. szombat

Útvonal: Szalajka-völgy – Tótfalusi-völgy – Gerennavár – Holló-kő – Olasz-kapu – Zsidó-rét – Három-kő – Mély-sár-völgy – Faktor-rét – Bánkút, Táv: kb. 22 km

Szilvásvárad volt a túránk kiindulópontja, itt találkoztunk a többiekkel, akik Eger felől érkeztek. Odafele még ködben utaztunk, de szerencsére csak a Sajó völgyében ült meg, a magasabban fekvő területeken már sütött a nap. Arra készültem, hogy kora tavaszi idő lesz, de téli kabátban, sapka-sálban is eléggé fáztam. Szerettünk volna alaptábort verni egy meleg helyen, de a Szalajka-völgy éttermei és kávézói szombat reggel 9-kor még zárva voltak. Kárpótlásul találkoztunk egy cakkos fülű kandúrral, aki olyan barátságos volt, hogy felmászott a lábamra, ahogy guggoltam. A tappancsnyomát sokáig őrizte a nadrágom, mi csak úgy emlegettük a hétvége alatt, hogy megkaptuk a túrázók áldását a cicától

A völgyben már más túrázók, futók is jártak, ébredezett a környék. A fák között sejtelmesen szállt fel a pára, gőzölgött a föld és a kis patak az út mentén, közben a pocsolyák még jegesek voltak. Mit volt mit tenni, ha már nem találtunk, csináltunk magunknak alaptábort: egy erdei padnál előkerült a süti, amit hoztunk, megelőlegeztük magunknak az extra kalóriát.

Eleinte betonúton haladtunk, ami bár emelkedett, de csak kényelmesen, komótosan. Aggódva gondoltunk a ránk váró négyszáz méteres szintemelkedésre. Hamarosan bele is kóstolunk a bükki emelkedőkbe: letértünk a betonútról, és a sárga sávon az Ivánka-lápába (a lápa egyébként sekélyes völgyet jelent) jutottunk, ahol minden deres volt, égigérő fák és sziklák vettek körbe, és kezdődött a mászás – alig egy kilométer alatt kétszáz métert kellett megtennünk felfele.

Ez azért elég emberpróbáló kihívás volt, sűrűn tartottunk pihenőket. A Gerennavár alatti padnál tartottunk is egy nagyobb pihenőt, és miután levegőhöz jutottunk, a lélekerősítő pálinka is körbejárt.

A társaság női szakasza kis rákészülés után elindult az egykori várhoz vezető lépcsősoron, aminek természetesen csúszós, földes-köves domboldal volt a vége, de sikeresen vettük az akadályt, mindhárman feljutottunk. A várból nem sok maradt, némi kőhalom, nyomok a talajban, kevés falmaradvány.

Nem is tudunk róla túl sokat: a honfoglalás előtt szláv földvár állhatott itt, valószínűleg erre építettek rá. Az biztos, hogy a 14. században már létezett, Nagy Lajos birtoka volt, a vadászkastélya lehetett. Nem tudni, mikor és hogyan pusztult el. A kilátás mindenesetre szép a várat jelző tábla mellől: a Bélkő és az egész Mátra látható a magasból. Bóklásztunk kicsit az ősfák között, aztán visszatértünk a fiúkhoz, akik egészen felvidultak, amíg mi távol voltunk.

A mászásnak nem volt vége, újabb húzós szakasz következett a Holló-kőig, most csak 150 métert emelkedtünk, de megint nagyon rövid távon, de hát a Bükk már csak ilyen, a fennsíkig fel kell jutni. Itt nehezítés volt, hogy akadtak sáros részek, de megint csak átjutottunk a nehézségeken, és a Holló-kőtől már úgy indultunk tovább, hogy már nincs sok hátra felfele. Ez így is volt, ráadásul újra betonúton jártunk, viszont bekerültünk a domb árnyékos oldalára, ahol hó volt az út mentén, és a jeges levegőtől úgy éreztem, lefagy az orrom.

Az Olasz-kapunál értünk el igazán a fennsíkra, a 18 olasz hadifogoly által 1918-ban kivájt sziklakapun átérve már a jellegzetes, töbröktől szabdalt bükki mezőkön jártunk. Valamiért nagyon megnyugtat ez a látvány, a víznyelők pedig teljesen lenyűgöznek. A kaput egyébként azért kellett elkészíteni, hogy egy faszállító kisvasút valósulhasson meg.

Az általános hangulat alaposan javult, ahogy elértük a Bükk-fennsíkot, és a terep is könnyebbé vált. Volt, hogy lefele vitt az aszfaltút, a korábbi mászásokhoz képest el voltunk kényeztetve. Aztán elértük a Zsidó-rétet, ami arról kapta a nevét, hogy régen itt adták át az erdei munkások termékeiket a kereskedőknek, ma pedig fokozottan védett terület. Itt akadtak sáros szakaszok, ami a Keskeny-rétre átérve csak rosszabb lett.

Némelyik töbörben furcsa műszereket láttunk, azóta megtudtam, hogy a Miskolci Egyetem Földrajz-Geoinformatika Intézetének mikroklíma kutatása folyik itt, amit ezen a facebook oldalon lehet követni. A töbrökben sajátos mikroklíma alakul ki, a hideg levegő megül bennük, ezért nem ritka, hogy téli éjszakákon mínusz 20 fok alá is hűlhet a hőmérsékletük. Ezen a télen rekord is született, -28.7 fokot mértek februárban.

Áthaladtunk a réteken, és innen már tényleg nem volt messze a nagyobb pihenő helyszíne, a kitérő, amit mindenképpen bele akartam iktatni a túrába, a Három-kő elképesztő panorámája, de eléggé fáradt volt a csapat, és éreztem, hogy a szíve mélyén mindenki éppen a pokolba kíván a hülye ötleteimmel együtt, de azért csak tették egyik lábukat a másik után. Szerintem megérte, a Három-kő megint lenyűgözött, a látvány még így tél végén, a kopasz fákkal is csodaszép. Továbbra is ez a kedvenc kilátásom Magyarországon.

Itt tartottunk egy jól megérdemelt hosszabb pihenőt, fogytak a szendvicsek és nasik, és még arra is szántunk időt, hogy a domboldalban heverészve kicsit napozzunk – le is pirult az arcom, nem számítottam rá, hogy március legelején naptejre lesz szükség. Sajgott a lábunk, de még hat kilométer választott el minket a szállástól, és már délután három óra volt, ha nem akartunk sötétedés után odaérni, akkor indulnunk kellett.

Visszamentünk a Zsidó-rét bejáratáig – közben kibújófélben lévő hóvirágokat fedeztünk fel az út mentén -, aztán rátértünk a kék keresztre, ami a régi vasút vonalán vitt minket egy fenyőerdőben, mellettünk töbrök. Örülök, hogy erre mentünk, tetszett az erdő. Igaz, egyszer úgy megcsúsztam a jégen, hogy majdnem elestem, csak az mentett meg, hogy kishúg éppen a karját kinyújtva gesztikulált, és pont el tudtam kapni a kezét.

Hamarosan a kékre értünk, ahol az út még jegesebb volt, mint a kereszten, óvatosan kellett lépkednünk, ami nem is volt olyan egyszerű ennyi kilométerrel a hátunk mögött. Ez már teljesen ismert út volt, Foxszal erre jártunk a kéktúránk alatt, nagy meglepetések nem értek. Inkább arra kellett koncentrálnunk, hogy a többiekben tartsuk a lelket, három kilométerrel a cél előtt volt egy holtpont, kellett pihennünk egyet.

A Faktor-rétnél leszánkáztam a régi töltésről – ha már a turistaház előtti sípályán nincs hó, legalább ennyit csúszkáltam. Már éppen ment le a nap, amikor a bánkúti hegytetőre felértünk. Itt kettészakadt a csapat, mi kishúggal átvettük a szobakulcsokat és leadtuk a rendelést a másnapi reggelire, a többiek beültek a Fehér Sas Étterembe. Miután elfoglaltuk a szobánkat, csatlakoztunk hozzájuk, és együtt megvacsoráztunk. Nem volt olcsó hely, de úgy voltunk vele, hogy ennyi séta után megérdemlünk minden kényeztetést.

Vacsora után, már sötétben sétáltunk át a turistaházba. A felújított részen volt szobánk, saját fürdőszobával, tökéletesen megfelelt az igényeinknek. Csodálatos volt forró vízzel lezuhanyozni! Alig múlt este nyolc óra, és mindenki kókadozott. Vittünk társasjátékot, de túl fáradtak voltak hozzá, inkább beszélgettünk kicsit, amíg mindenki végzett a fürdéssel, mi Gerivel még egy győzelmi sört elkortyoltunk. Tíz körül még kimentünk megnézni a csillagokat Foxszal, mire visszaértünk, már csend és hortyogás fogadott a szobában. Eldőltünk mi is, úgy aludtam, mint a bunda.

2024. március 2. vasárnap

Útvonal: Bánkút – Petőfi-kilátó (Bálvány) – Faktor-rét- Huta-rét – Holló-kő – Gerennavár – Milleniumi-kilátó – Szilvásvárad Táv: kb. 16 km

Reggel nyolctól volt reggeli, nyitás után nem sokkal már ott tobzódtunk az étkezőben. Rántottát ettünk, a többség kenyérrel, aki nem ehet glutént, az anélkül, de így is jóllaktam a tojással és zöldségekkel, nem is hiányzott a köret. Egy nagy mentateát is elkortyoltam.

Reggeli után összepakoltunk, és rákészültünk az aznapi túrára. Ezúttal csak kis kitérőket terveztem be, egyet a Bánkút feletti Petőfi-kilátóhoz, és a túra végén a Milleniumi kilátóhoz, de jóval rövidebb távot, mint előző nap.

Együtt indultunk a Petőfi-kilátóhoz, de a társaság nagyja nem vállalta, hogy a Bálvány-gerinc sziklás ösvényén felmásszon, így kishúggal ketten indultunk csak el. Pedig a kezdeti kisebb mászás után az út teljesen barátságossá vált, csak a kidőlt fák nehezítették néha a haladást. Párszáz méter után el is értük a 956 méteres magaslaton álló, 18 méteres fémépítményt, ami a Bükk legmagasabban álló kilátója.

Már az alsó szintre is kilátóhoz képest nehezebb volt a feljutás, a lépcsőfokok pont olyan távolságra voltak egymástól, hogy semmiképpen ne legyen kényelmes a lépés rajtuk. A felső szintre egy teljesen függőleges fémlétra vezet, olyan, mint amit adótornyokon látni. Nem is voltam biztos benne, hogy legálisan fel lehet mászni rajta, és nem csak véletlenül maradt nyitva a fenti szint, de azért felmentem. (Azóta utánaolvastam, fel szabad menni.) Konkrétan kapaszkodtam az életemért. Olyan kilátás fogadott, ami megért minden tériszonyos verejtékcseppet: a Magas-Tátra és egy másik vonulat, talán a Liptói-havasok(?) hófehérje is látszott.

Lefele még rosszabb volt a létrán közlekedni, a bakancsommal felfele menet sikerült összesaraznom a fokokat, féltem, hogy megcsúszok, de szerencsésen leértem. Visszamentünk a többiekhez, Fox addigra visszasétált az étteremhez kávézni, jóanyám és Geri megvártak minket. Pont indult egy busz Miskolc felé, még dudált is, hátha azt próbálnánk elérni, de hősiesen engedtük elmenni, és nekivágtunk a túrának. A sárga kereszten indultunk vissza, amin látszott, hogy nem egy népszerű útvonal, törni kellett az utat a cserjék között, egy mezőn pedig teljesen eltűnt az ösvény.

A Faktor-rétnél becsatlakoztunk a kék keresztbe, onnantól jól járható volt az út, csak a jég lassított le néha. A Huta-rét turistaemlékművénél eleget tettünk a felszólításnak, és a meglévő kőhalmot növeltük a saját kavicsainkkal.

Hamar visszaértünk a Holló-kőhöz, ezzel fény derült rá, mennyivel hamarabb érhettük volna el Bánkutat előző nap, ha nem teszünk kitérőt a Három-kő felé. De hát ki akar úgy túrázni, hogy nincs legalább egy szép kilátás közben? Na ugye.

A Gerennavár pihenőjénél megint leültünk szusszanni egyet. Visszamehettünk volna a Szalajka-völgybe azon az úton, ahol jöttünk, de akkor kihagytuk volna a Milleniumi kilátót, ezért inkább a sárga keresztre tértünk át. Gyakorlatilag végig autóúton baktattunk, néha forgalom is akadt (az Olasz-kapuig behajtási díj ellenében fel lehet menni kocsival), de leginkább az út menti fűben felzargatott, szaladgáló gyíkokkal találkoztunk.

A kilátó sokszor feltűnt a távolban, de nagyon lassan közeledett, aztán ha ez nem lett volna elég, gyakorlatilag meg kellett kerülni, hogy egy újabb emelkedőn közelíthessük meg. Megint kettészakadt a társaság: a fiúk inkább megvártak minket még az emelkedő előtt, kishúg és jóanyám feljöttek a kilátóig, de a fa építményre már csak ketten másztunk kishúggal. Nagy örömömre innen is látszott a Tátra, de visszatekinthettünk a Gerennavár csúcsára is. Az annyira nem tetszett, hogy belépőt kellett fizetni (700Ft), annyival nem jobb a kilátás, mint a Petőfi-kilátóból, de tény, hogy könnyebb felmászni rá.

Már csak egy kihívás várt ránk: a lehető legrövidebb úton eljutni Szilvásváradra. Részben a tanösvényen, részben a kanyarjait levágó rövidítéseken ereszkedtünk lefele. Borzasztó meredek volt, a végére nagyon fájt már a térdem. A faluba visszaérve még beültünk a völgy egyik nyitva tartó egységébe, a Csobogó étterembe. Utána se néztünk előtte a helynek, csak beestünk, de jó választásnak bizonyult. Mi Foxszal ettünk is, a többiek csak iszogattak, az ő buszuk hamarabb indult, mint a miénk.

Elfáradva, lepirulva, sajgó lábakkal értünk haza, de élményekkel tele. Bánkút még mindig egy király hely, és a Bükk is a szívem egyik csücske az óriásfáival, csodálatos kilátásaival és töbörrengetegével. Kicsit hosszabbak lettek a túrák, mint terveztem, valahogy a második nap is beletettünk 16 km-t a lábunkba, de nem bánom. És remélem a többiek se bánták, hogy kicsit megjárattam őket. Szó esett már egy újabb ottalvós túráról, szóval talán ők is jól érezték magukat.