2024. október 6. vasárnap
Az utolsó előtti napra egy túrát terveztünk a környéken, ugyanis a hátunk mögött, fent a hegyen húzódik a francia út. Az előző napi viharos időnek nyoma sem volt, napsütésben, melegben indultunk el dél körül.

A szállásunktól nem messze már Brela határa volt, ahonnan párszáz méterre a szomszédos falu, Gornji Kričak kezdődött. Egészen vegyes település, az egyik végén villák és apartmanok, a központban iskola, focipálya, bolt és tűzoltószertár, a hegyre emelkedve pedig egyszerű, romos kis házak, amikről süt a szegénység. Kutyák ugatták végig az utunkat egészen addig, míg el nem tűnt a szagunk a falu határából.

Ezt az útvonalat követtük, semmi extra, kellemes öt kilométer, viszont volt benne laza 440 méter szintemelkedés. Ettől volt kicsit nehéz, a túra eleje arról szólt, hogy felkapaszkodjunk a francia út szintjére, ami igen szuszogós művelet volt több pihenővel.

Már ekkor csodás volt a kilátásunk, elénk tárult a Dinári-hegység minden irányból, mögöttünk a tenger és a szigetek. Jó is volt néha csak megállni mászás közben és nézelődni, mert elég fárasztó volt az út, az ösvény szűkös, sziklás, néhol kavicsos, és bizony meredek. Hamar lekerültek a hosszúujjú felsők, kimelegedtünk. A hegycsúcsokon felhősipkák csücsültek, de ránk izomból tűzött a nap, le is pirultunk a nap végére.

De fáradozásaink nem voltak hiábavalóak, felértünk, eszméletlen panorámánk volt, és hamarosan megpillantottuk a fő látványosságot, amiért jöttünk, a régi kőutat a 19. századból, a francia út egy szakaszát.

És hogy mi is az a francia út vagy Napóleon útja? Szóba került már Napóleon, aki 1806-1813 alatt francia fennhatóság alatt tartotta Dalmáciát. A dalmát utak nagyon rossz állapotúak voltak akkoriban (már ahol voltak egyáltalán), gyakorlatilag a római idők óta nem fejlesztették őket. A velenceieket ez nem zavarta, hiszen ők a tengereken kereskedtek, a helyiek pedig jól elvoltak a hegyi ösvényekkel. Napóleont viszont zavarta, mert nem volt megoldott a francia hadsereg szárazföldi ellátása, nem volt hol közlekedjenek a katonáik, ezért megbízta generálisát, Auguste de Marmontot, hogy építsen egy széles, modern utat. Ez az út a mai napig létezik.

Az eredeti elképzelés az volt, hogy a francia uralom alatt álló horvát és szlovén területeket kötik össze a hátországgal. Konkrétan Ljubljana és Dubrovnik között épült volna az út, és elképzelhető, hogy folytatódott volna Isztambul, sőt, akár Oroszország irányába is, hiszen Napóleon azt is meg akarta hódítani. Az utat sok helyen a part helyett a hegyekbe vitték, mert a tengerről szabad préda lett volna az ágyúzásnak.

A projekt 1807-ben indult, akkor négy szakaszon kezdődtek a munkálatok, és 1810-ig tartott. Kifejezetten sikeres volt: a helyiek (nem annyira önkéntes) munkájának segítségével gyorsan haladtak, és tartós, jó minőségű, széles utakat építettek addig szinte járhatatlan területeken. Bár a Brela környéki utat ma csak a túrázók keresik fel és tanösvényként működik, Horvátoszágban vannak olyan utak a mai napig, amiket Napóleon emberei építettek, és a mai napig használatban vannak (nyilván felkerült rájuk a betonréteg, de az alapok és a töltés eredeti.)

A brelai út nem készült el teljesen, az a szakasz hiányzik, ami a tengerhez vezetett volna, mert a francia erők visszavonultak. A szerpentines, kanyargós útszakasz egész jó állapotban van, akadnak kőomlások rajta, de jól járható. Tanösvény található rajta információs táblákkal az építkezésről, a francia uralomról, utakról általánosságban. Az látszik, hogy nem semmi munka volt megépíteni, és rendkívül lelkes voltam, amikor ott jártunk. Mekkora menőség már!

Lefele menet elsétáltunk egy olajfaültetvény mellett, és nagy titokban elcsentem két olajbogyót, mondván, hogy otthon elültetem, aztán majd szüretelek vég nélkül, és olívaolaj nagyhatalom leszek. Na jó, valójában tudtam, hogy kevés esély van rá, hogy bármi is kinő belőle, de azért szomorú vagyok, hogy így is lett. De arról nem mondtam még le, hogy valaha lesz olajfám!

Miután visszaértünk a sétánkból és picit pihentünk, a strandra siettünk, hogy kihasználjuk a nyárias időt, és még egyet csobbanjunk a tengerben. Ezúttal a szél sem sodort minket folyamatosan vissza a partra, rendesen lehetett úszni és halakat nézegetni, és a naplementét is felhőktől mentesen követtük végig a kavicsokon üldögélve.

A nap zárásaként még elsétáltunk a Brela-kőig (Kamen Brela), ami nemcsak Brela, hanem egész Horvátország szimbóluma. Közben körbevett minket a naplemente, tényleg egy varázslatosan szép estét kaptunk búcsúzóul.

2024. október 7. hétfő
Korán reggel hazaindultunk, hogy még emberi időben visszaérjünk Magyarországra. Békés, eseménytelen út volt, a legizgalmasabb talán az volt, amikor az út felett lebegtek a felhők – az autópálya egy völgy fölött haladt.

Azt már az utolsó pár napban éreztem, hogy kezd kaparni a torkom, de reméltem, hogy elmúlik – hát nem így lett. Ahogy hazaértünk, ágynak estem, és az egyhetes őszölésre még ráhúztam egy hét betegszabit. Legalább kipihentem a sűrű napokat. A horvát kalandok pedig annyira bejöttek, hogy idén is jártunk már arrafelé, nemsokára arról is posztolni fogok. (Tényleg! Meg van írva. Már csak a fotókat kell megszerkesztenem.)