2024. augusztus 24. szombat
Reggel időben felkeltünk, mert egésznapos kirándulásra mentünk a Vrångö szigetre. Az már a villamoson ülve feltűnt, hogy nem mi voltunk az egyetlenek, akiknek hasonló terveik voltak szombatra, a kikötőben pedig már kicsit aggódtam, felférünk-e mind a kis kompra. Az utazóközönség nagyjából két csoportra oszlott: a fényképezőgépes, kissé elveszettnek tűnő turistákra és a piknikkosárral felszerelkezett rutinos svéd családokra. Vrångöre a 281-es komppal lehet eljutni a Saltholmen kikötőből, és az út kb. fél óra volt.

Vrångö aprócska szigete a legdélebbi a göteborgi szigetvilágban. Ahhoz képest, hogy a 2023-as adatok szerint csak 368 lakossal rendelkezik, saját iskolája és postahivatala is van. A helyiek halászatból és turizmusból élnek, de inkább tűnt ez csendes, természetbe elvonulós turizmusnak, több kis nyaralóházat is láttunk.

Mielőtt még bebarangoltuk volna a szigetet, beültünk a kikötőben a Ternan Vrångö étterembe kávézni. Jó forgalmuk volt aznap, folyamatosan jöttek az emberek és jószágok.

Aztán elindultunk sétálni. Túrának nem nevezném, de tettünk egy kört a szigeten, gyakorlatilag szinte mindenhova eljutottunk egy laza kis séta alatt. Többször megálltunk, nézelődtünk, élveztük a látványt, hangokat és illatokat. A házak közül kiérve keskeny betonút vitt a vakítóan fehér törzsű nyírfák közé, erről az útról többször letértünk, hogy megnézzük a partot. A táj tipikus svéd vidék: jégkorszakból lecsiszolódott hatalmas kőtömbök kandikálnak ki a fűből és mohából, szokatlan, de pasztellszínes virágok nőnek a homokos parton, és ahogy megszokott, a kerítések kerek kövekből lettek összerakva. A temető picike, de láthatóan gondozott. Milyen szép lehet itt nyugodni, egy kis szigeten, a tengerre néző sírokban!

Egy kis ösvényen lejutottunk a partra. A csiszolt sziklák és kövecskék mellett homokos szakaszt is láttunk, szinte kiabált érte, hogy “itt menj be a vízbe!”. Egy rendes merüléshez hideg volt, de bokáig azért belementem, a hideg hullámok kellemesen simogatták a lábamat.

Semmi dolgunk nem lévén ellődörögtünk egy darabig a parton, kerestünk néhány szép követ kishúgnak, kimásztunk a nagyobb sziklákra, figyeltük a közeledő és távolodó hajókat.

Egy hangával borított partszakaszon találtunk egy padot, ott ültünk le egy kis pihenőre (pedig szinte még el se indultunk), mert ráértünk. Hoztunk magunkkal cidert, azt kortyolgattuk, miközben élveztük a sziget csendjét. Találkoztunk persze másokkal is a nap során, de valahogy egész jól eloszlott az embermennyiség, főleg a központtól távolabb már nem sokan jártak.

Elsétáltunk a sziget északi végéig, ahonnan már ráláttunk a távolban a nyíltabb vízen közlekedő szállítóhajókra a kiemelkedő sziklaszigetecskéken túl. A közelben vízi madarak pihentek a köveken.

Innen visszafelé vitt az út, hamarosan újra a központ házacskái között jártunk. Hogy ne pontosan ugyanarra menjünk vissza, tettünk egy kis kerülőt egyik utcába, és milyen jól tettük! Egy nagyon barátságos, hosszúszőrű fekete cica köszöntött minket az egyik háznál, és végigdörgölőzött mindenkin, örömmel fogadva a simogatásokat. Eltöltöttünk vele némi időt, aztán búcsút intettünk. Egész svédországi tartózkodásunk alatt ekkor találkoztunk először macskával, nagy boldogság volt ez.

Eddigre már meg is éheztünk, úgyhogy visszasétáltunk a Ternanba megebédelni, Fox már előzetesen megérdeklődte, gluténmentes-e a rizottójukban (az ember azt hinné, hogy alapvetően az, de meglepően sok helyen mégis tartalmaz valami glutént), szerencsére az volt, így volt nekem is mit enni.

A következő feladat a sziget másik felének a felfedezése volt, kezdve azzal, hogy felmászunk a Lotsutkikenre, ahol az 1600-as évektől kezdve a világítótorony őre kémlelte a láthatárt hajók után kutatva. A jelenlegi épület a 19. század végéről származik. A feljáró annyira rejtett, hogy nem is találtuk meg elsőre, a tenger felől, halászházikók között szlalomozva és freestyle sziklamászással jutottunk a domb tetejére. A kilátás mellett volt egy bónusz jutalmunk is, egy újabb cica! Meg vagyok róla győződve, hogy ő a torony valódi őre.

Folytattunk utunkat. Ez az oldal jóval kopárabb volt, sokszor a csupasz sziklákon jártunk, és a nyílt tengerre láttunk rá, a szél is jobban elkapott minket. Elkezdett cseperegni az eső, ez ég eddig is borult volt. Ezen a szakaszon aztán tényleg szinte senki nem járt, teljesen kiélvezhettük a természet csendjét és a tenger látványát.

Egy kisebb strandra is bukkantunk, ahol még pottyantós wc-ket is találtunk. A part tele volt rothadó hínárral, szóval nem jött meg a kedvünk a fürdőzésre. Felmentünk inkább a kilátópontra, egy sziklatömb tetejére, ahonnan ráláttunk Göteborg sziluettjére.

Innen még egy pár perc séta, és újra a kikötőben voltunk. Az étterem shop részében vettünk képeslapot meg jégkrémet, aztán felszálltunk a következő kompra vissza a városba.

Estére még egy nagyon kellemes és tipikusan északi programpont volt hátra: a szállás hostel részén egy szauna üzemelt, amit ki lehet bérelni nem is drágán, csupán 100 SEK-ért (kb. 3500 Ft). Egyszerű kis finn szaunáról van szó egy kisebb öltöző méretű helyiségben, de iszonyatosan jólesett a sok fázás után a melegben ellazulni, pihentetni a lábainkat, és felfrissülni a hidegvizes zuhany alatt. Tökéletes utolsó esti program volt, bár ezzel a kalandok nem értek véget, másnapra még beterveztünk egy kis városnézést, hiszen a repülőnk csak este 6 körül indult.