A tavaly őszi horvátországi utazás olyan jól sikerült, hogy tavaszra egy újrázást terveztünk be Dave-vel és Foxszal. Ezúttal kicsit közelebbi környékre utaztunk, a horvát-szlovén-olasz csücsökbe, a Trieszti-öbölbe, ami azért volt remek, mert mindhárom országban találtunk látnivalókat.

2025. március 26. szerda
Ahogy legutóbb, most is Veszprémből indult a közös túra. Úticélunk a Villa del Golfo volt Horvátországban, Savudrijában. Sejtettük, hogy egyedül mi leszünk ilyen korai időpontban vendégek, ezért nem tartottak vissza az olyan értékelések, hogy vékonyak az apartmanok közti falak, és hogy nincs elválasztó az erkélyek között.

Nagyjából a tervezett időben sikerült útra kelnünk, és nagyobb izgalmak sem értek minket: tartottunk pár pihenőt, töltöttük az autót, rácsodálkoztunk, mennyivel több virág van délen, és mennyivel később megy le a nap, és még egy kisebb bevásárlást is megejtettünk a szlovéniai Koperben, amíg az autó töltődött. A legváratlanabb esemény egy kigyulladt kisbusz volt még Koper előtt, ami már teljes egészében lángolt, amikor elmentünk mellette az autópálya másik oldalán, de szerencsére láttuk a tűzoltókat a helyszínre sietni. Valószínűleg csak anyagi kár történt, de elég félelmetesen nézett ki. Egy másik baleset miatt le kellett mondanunk a tengerparti panorámáról utunk végén, pont vissza tudtunk fordulni egy körforgalomban, mielőtt beragadtunk volna a dugóba.

Sauvdrijában kicsit szerencsétlenkedtünk, mire a szállás megfelelő bejáratát megtaláltuk, aztán a kulccsal is, de bejutottunk. Az apartman tágas, de elég érdekes elrendezésű, sok a kihasználatlan tér, de az erkélyről a kilátás csodálatos: a szlovén Piranra láttunk rá legközelebb, onnan távolabb már minden Olaszország, miközben Horvátországban voltunk. Erős szél fújt, emiatt az erkélyre tervezett welcome partyt a nappaliba kényszerültünk áthelyezni. Este megterveztük az elkövetkezendő napok programjait, fröccsöztünk, aztán a hosszú nap után kidőltünk.

2025. március 27. csütörtök
16 éves voltam, amikor egy tengerparton hesszelős bibionei nyaralás alkalmával eljutottam Velencébe, de nem sok emlékem van róla: meleg volt, tömeg, szinte semmire nem volt időnk és pénzünk, csak sétálgattunk a városban, aztán ettünk egy pizzát. (Életemben először és utoljára ott kóstoltam rákot.) Talán még le is égtem. Nem volt egy kiemelkedően szuper élmény, de örültem, hogy láttam a Szent Márk teret, a Rialtót, a Sóhajok hídját, ja és vettem egy legyezőt, ami a mai napig megvan. Ezért is voltam izgatott, hogy ennyi év után újra visszatérek, ezúttal céltudatosabban, szezonon kívül, de a tömegre felkészülve.

Velence nincs messze Sauvdrijától, de annyira közel sem: autóval bő két óra az út. Nyáron indulnak hajók is Piránból, de mi túl korán érkeztünk hozzá, és amúgy is 3-4 óra alatt érnek oda, kocsival rugalmasabban tudtunk tervezni. Reggel 9 után indultunk el, gyorsan átvágtunk Szlovénián, aztán az olasz autópályán csapattuk. Bár nagy volt a forgalom, főleg ahogy közeledtünk Velence felé, de egészen nyugis volt, a hírhedt olasz temperamentumból csak Velencébe érve tapasztaltunk valamennyit. Menet közben az Alpok havas hegycsúcsait figyeltük a távolban.

Velencében rögtön a Ponte della Libertá híd utáni parkolóházban meg is álltunk, otthagytuk tölteni az autót, és hajóval mentünk tovább a történelmi központba. Itt esett meg, hogy bedőltünk egy nagyok ócska turistalehúzós trükknek, amit csodálok, mert amúgy tapasztalt utazóknak tartom magunkat: néhány segítőkész úriember hangos “boat to Venice, ticket” kiáltással odaterelt minket egy teljesen hivatalosnak tűnő jegypénztárhoz, ahol fejenként 10 euróért kaptunk jegyeket az azonnal induló hajóra. Már a hajóhoz sietve láttuk, hogy mi amúgy nem ezzel akartunk menni, ez egy taxihajó valójában. Annyit nyertünk vele, hogy gyorsan odaértünk, viszont nem lehetett a fedélzetre kimenni, így csak a vizes üvegen keresztül tudtam fotózni, és kicsit távolabb is rakott le a hivatalos turistahajónál. Anyagilag legalább sokat nem veszítettünk, pár euró a különbség, 7.5 euró a sima hajójegy.

Velence mindig iszonyatosan tele van turistákkal, nem csoda, hogy a legnépszerűbb időszakokra belépőjegyet kell váltani a városba – mi ezt megúsztuk, csak április 19-től kezdték idén szedni a belépőt. Nem voltak olyan sokan, mint amitől tartottam, de kétségtelenül tele voltak a központi részek. Valójában nem panaszkodhatok, mi is része voltunk a tömegnek… de amennyire lehetett, igyekeztünk minél kevesebb időt tölteni a nagyon sűrű helyeken.

Velence 118 szigeten terül el a Velencei-lagúnában. Már az 5. században lakott volt, valószínűleg római menekültek kerestek menedéket a szárazföldről nehezen megközelíthető szigeteken a gót és hun betörések elől. A krónikák szerint az első dózsét 697-ben választották meg. A következő évszázadok során a város folyamatosan terjeszkedett és gazdagodott, de az igazi felvirágzás a keresztesháborúk után indult meg, amikor rengeteg bizánci kincs került a városba, és kereskedelmi jogot is kapott. A szigeteket kinővén cölöpöket vertek le és azokra építettek tartós kőépületeket. Legnagyobb kiterjedésekor a fontos Észak-olasz városok (Padova, Verona, Vicenza) mellett Velencéhez tartozott Dalmácia és még a Ciprusi Királyság is. 1797-ben aztán bevonult Napóleon, majd az osztrákoké lett, ekkor épült meg a százazfölddel összeköttetést biztosító töltéshíd. A világháborúkban érték bombatámadások, de a károk nem voltak jelentősek. 1987 óta az UNESCO világörökség része.

Elsőként egy nyilvános mosdót látogattunk meg, aztán Fox nagy álmát, a velencei Arzenált vettük célba, ami a Velencei Köztársaság hajó- és fegyvergyára volt, ahol fénykorában, a 16. században naponta egy egész hajót is meg tudtak építeni. Szűk és tágasabb sikátorokban kanyarogtunk, míg odaértünk. Kevesen jártak arra, több volt a helyi is, legalábbis több munkásbrigáddal is találkoztunk. Furcsa a szűk kis utcákon járni, és elképzelni, hogy itt emberek élnek, olyan szürreális belegondolni… de az ablakokban díszelgő muskátlik és kiteregetett ruhák egyértelmű jelei voltak az életnek.

Az Arzenáltól elsétáltunk a Haditengerészeti Múzeumig, de időnk nem volt, hogy bemenjünk, mert egy óra múlva jelenésünk volt a Szent Márk székesegyháznál. A múzeum előtt az Osztrák-Magyar Monarchia két magyar hadihajójának, a Viribus Unitis és a Tegethoff horgonyai vannak kiállítva, ami főleg Dave-et bosszantotta nagyon. A két hajóval nem bántak kesztyűs kézzel az olaszok: a Viribust felrobbantották, a Tegethoffot pedig szétszedték, most pedig itt árválkodnak az utcán, két háborús zsákmány maradványa… Felirat is csak a nevüket jelzi, arról, hogy milyen hajók voltak ezek, nincsen kint információ.

Mivel már elmúlt dél, de még volt egy kis időnk, beültünk a Via Garibaldin egy kávézóba. Ilyet nem volt egyszerű találni: szinte csak éttermek, borozók és bárok voltak a környéken, rendes ebédre pedig még nem vágytunk. A kis kávézó nem volt különösebben esztétikus vagy csalogató, de le tudtunk ülni, kaptunk kávét, és volt mosdó. Annyiból autentikus helynek tűnt, hogy ide is inkább a munkások ugrottak be kávézni, nem a turisták – na meg kóbor galambok próbáltak bejutni, ki tudja, milyen szándékkal.

A parton láttuk, hogy valami rendezvényre készülnek elő, elsőre azt hittem, futóverseny vagy valami vízi esemény lesz, mindenhol We are Vespucci szlogenes zászlók voltak kihelyezve. Utánanéztünk, és megtudtuk, hogy két éve, 2023-ban indult világkörüli útjára az Amerigo Vespucci, a legidősebb olasz vitorláshajó (1930-ban építették kiképzőhajóként, a Tengerészeti Akadémia hallgatói ezen sajátíthatják el a hajózás fortélyait), ezalatt öt kontinenst bejárt, és most tért vissza Olaszországba. Akkora szerencsénk volt, hogy aznap este hatra tervezték a kikötést Velencében. A következő napokban fel is lehetett menni a fedélzetre, erről sajnos lemaradtunk, de a kikötést mindenképpen meg akartunk nézni.

De addig még várt ránk a Szent Márk tér és látnivalói. Elsétáltunk a térre, és beálltunk a székesegyházhoz a “skip the line” jegy sorába (minő irónia!). Abszolút megérte ezt a fajta jegyet venni, mert pár perc alatt bejutottunk, míg a nem elővételes jegyekért hosszan kanyargózott a sor. Egy hátránya volt csak: konkrét idősávra lehet megvenni, így eköre kellett az egész napi programot alakítani, de még így is jól jártunk vele.

A ma látható Szent Márk székesegyházat 1063-ban kezdték építeni, valójában egy korábbi bizánci templomot bővítettek tovább. Az első templom építésének apropója az volt, hogy a hagyomány szerint Márk evangélista (aki nem azonos a Márk evangéliumának szerzőjével) hamvait a velenceiek ellopták Egyiptomból, és kellett egy hely, ahol el lehet helyezni ereklyeként. Azóta Szent Márk a város védőszentje. 1848-ban az itáliai forradalmak során, mikor Velence kikiáltotta a függetlenségét, Szent Márk Köztársaságnak hívták magukat. (Másfél évig létezett a forradalmi állam, az osztrák seregek végül leverték.)

A templom falai tele vannak mozaikokkal és falfestésekkel, a kupolán keresztül szűrődik be gyenge fény, sejtelmes sötét van odabent. A mi jegyünk minden látványosságára érvényes volt (20 euró volt egyébként), bejártunk vele minden zugot. Láttuk a Pala d’orot, a híres aranyozott ikonosztázt: a zománcpanelek egy része megrendelésre készülhetett, és az évek alatt folyamatosan bővítették, majd a 14. század elején kovácsolták teljes oltárképpé. Egészen valószínű, hogy sok kép az 1204-es, negyedik keresztes hadjárat után kerültek Velencébe – ekkor történt ugyanis Konstantinápoly kifosztása, melynek során rengeteg ókori műkincset elloptak Bizáncból, és sajnos sokat el is pusztítottak. (Bár az a mondás, hogy a velenceiek inkább csak loptak, kevésbé romboltak.)

Ugyanígy kerültek a székesegyház homlokzatára a lovasszobrok, melyek egykor a Konstantinápolyi Hippodromban (lóversenypályán) álltak. Hogy ne romoljon az állapotuk, ma a bazilikán belül kialakított múzeumban állnak, az épületen csak egy másolat szoborcsoport van.

Kimentünk a tetőre is, fentről láttuk rá a Szent Márk térre és a dózsepalotára. A milánói dóm jutott eszembe erről, annak a tetejére is ki lehet sétálni – úgy látszik, ez valami olasz dolog lehet, hogy kiengednek a tetőre.

A székesegyház után a Campanilét, azaz Szent Márk harangtornyát akartuk megmászni, de erre nem volt lehetőség: lépcső helyett villámgyors lift vitt fel a harangokhoz, ahonnan az egész városra ráláttunk. Ide sokkal kevesebben várakoztak, mint a székesegyházba, pedig szerintem nagyobb élmény: az egész vörösháztető-rengeteges Velencét beláttuk, a távoli hegyeket, szigeteket, és a jegy csak 10 euró. A szél viszont nagyon erős volt odafent, sokszor alig láttam a saját hajamtól.

A Campanile picivel alacsonyabb száz méternél, 98.6 méteres, ezzel Velence legmagasabb épülete. Az hogy mikor épült, nem is olyan egyszerű kérdés, mert két válasz is van rá… Az eredeti építmény a 10. század elején készült el mint harang- és őrtorony, és bizony a magyaroknak is volt hozzá köze! Na nem éppen segédkeztünk benne, hanem részben a portyázó magyar törzsek kivédése érdekében lett szükséges felhúzni: 899-ben ugyanis a magyarok a környék több települését is elfoglalták, bár magát Velencét nem. Sikerült őket/minket kiűzni, de a velenceiek a biztonság kedvéért inkább megerősítették a város védelmét.

Ez a torony a történelem folyamán többször átépült, aztán 1902-ben egyszerűen leomlott. Az már az 1870-es években látható volt, hogy a torony alapzata nincs jó állapotban, de komolyabb felújításon nem esett át, csak felületi hibákat javítottak rajta. 1902-ben aztán a torony lábánál álló, vele egybeépített Loggetta tetejét javították: kicserélték a tetőt tartó gerendákat, amitől a torony északi oldala végigrepedt, és pár nap múlva össze is omlott. Néhány hónappal később elkezdték visszaépíteni pontosan olyanná, mint volt (statikusan megerősítve), a teljes munkálatok tíz évet vettek igénybe.

Időközben megéheztük, kerestünk hát egy éttermet, ahol adnak gluténmentes pizzát. Olaszország egyébként gluténmentes mennyország, sok a cöliákiás, és komolyan is veszik ezt a betegséget (gyógyszertárban lehet GM pékárukat kapni!), és nagyon sok étterem, pizzéria is gondol a gluténérzékenyekre. Ezért is van az, hogy sok olasz pizzéria (külföldön és Magyarországon is) tart gluténmentes lisztet és tésztát, és bár az étlapon sokszor nem is szerepel, de tudnak GM verziót készíteni tésztaételekből, pizzából is. (Nyilván a keresztszennyeződést valószínűleg nem tudják kizárni.)

Elindultunk egy pizzéria felé, aminek jók voltak az értékelései. Közben átsiettünk az 1591-ben átadott Rialtó hídon, Velence legrégebbi hídján a Canal Grande felett. A helyén már a 12. században állt egy fahíd, de aztán a megnövekedett forgalom miatt szükség lett egy strapabíróbb kőhídra.

Egy másik pizzéria, az Osteria al Giardino pont utunkba esett, inkább oda ültünk be, mert már kezdtünk fáradni. A GM pizzaalap nem volt rossz, a négysajtos feltét finom volt, bár nem olyan extrémen finom, mint amit az ember Olaszországban várna. Tény, hogy jó szaftos volt, szóval nem panaszkodhatok, de talán túl nagyok voltak az elvárásaim. “Ebéd” után még beugrottunk egy helyi Sparba, ahol vettem néhány finomságot: olasz rosét és proseccót, mandarint, izgalmasnak tűnő csipszet.

Ezután már csak az Amerigo Vespucci érkezésére kellett várnunk. Visszasétáltunk a kikötőbe, ahol már gyülekeztek a nézelődők, helikopter és drónok köröztek a levegőben, rendőrhajók cikáztak a vízen. Nem kellett sokat várnunk, és feltűnt a hatalmas árbócos hajó behúzott vitorlákkal, fenségesen szelte a vizet, még úgy is, hogy úgy tűnt, vontatják. (Van motorja is.) Elképesztő nagy volt, és lássuk be, lassú is.

Tennie kellett egy kis kört, hogy a helyére beálljon, ez a művelet legalább egy órát vett igénybe, nem is vártuk meg a legvégét. Amikor végre elhaladt közvetlenül előttünk, utána elindultunk a mi kis menetrend szerinti hajónkhoz, ami visszavitt a parkolóházhoz. Eddigre már be is sötétedett. (Hét óra lehetett ekkor, otthon március végén már hatkor sötétedett, délen egy órával később ment le a nap.)

Az autó feltöltve várt minket. Még két órát kocsikáztunk, hangulatos volt az éjszakai autózás a kopogó esőben. Az apartmanban még egy pohár borocskát megittunk, aztán eltettük magunkat másnapra.