Augusztus utolsó hétvégéjére egy olyan túrát szervezett Melian a kószáknak, amire mindenképpen menni akartam: kisvonattal a Mátrában! Fox régi cimborákkal kertipartizott, így ő nem csatlakozott. Én összekötöttem a kirándulást egy egri látogatással kishúgnál: pénteken munka utána elautóztam Egerbe, Fox onnan busszal ment tovább Ivánkára, én pedig kishúgéknál vendégeskedtem. Mivel kishúg dolgozott szombaton, nem tudott jönni a túrára, de esténként legalább tudtunk együtt lógni.

2025. augusztus 30. szombat
Annyira időben odaértem az egri buszmegállóba, hogy volt még időm elsietni a gluténmentes pékségbe harapnivalóért. Busszal mentem a találkozási pontra, Gyöngyösre, mert nem akartam fáradtan vezetni, és így legalább tudtam olvasni utazás közben. (Képes voltam elvinni magammal a Csodaidők második részét, annyira izgalmas volt.) A busz időben megérkezett, odabattyogtam a kisvasút állomására, megvettem a jegyemet, és már csak a többieket kellett megvárnom.

Egészen kis létszámú túra lett ez, négyen vágtunk neki a Mátra vadonjának, sokan kidőltek az utolsó pillanatban. Gyöngyösről két irányba is mennek kisvonatok: Mátrafüredre óránként, a Szalajka-házhoz viszont csak három járat megy egész nap, mi ide igyekeztünk. A vonatunk is kisebb volt, csak egykocsis, de kényelmesen elfértünk rajta. Az út negyven percig tartott, és ahogy megkezdtük az emelkedést a Mátrába, egyre vadregényesebb lett a táj: hatalmas fák, fenyvesek, sziklákkal teli folyómeder… A legizgalmasabb az volt, amikor megálltunk a semmi közepén, és a vonatot kísérő személyzet leszállt egy láncfűrésszel, és a sínekre dőlt fatörzset egyszerűen szétfűrészelte, majd odébb pakolta. Az erdei kisvasútak mindennapjai…

A Szalajka-háznál van a végállomás, de sokan csinálták azt, hogy a kis pihenő után visszainduló vonatra újra felszálltak, és visszamentek vele Gyöngyösre, ők csak vonatkoztak egyet. Mi viszont elindultunk Mátraszentimre felé. Olyan háromszáz méter emelkedés várt ránk, de volt cserébe jutalmunk, ebéd a kis faluban. De addig még fel kellett jutnunk. Az út elején a kisvasút már nem használt szakaszán jártunk, ahol hidacskák és az egykori töltés jelezték a vasút jelenlétét. Egykor ez a vonal két kilométerrel hosszabb volt, és egy blokkházban ért véget.

A túra kezdetén még verőfényes napsütés volt, felhő egy szál se, de mire felértünk Mátraszentimrére, már hűvösebb lett a levegő, és a felhők is gyülekeztek az égen. Délutánra esőt mondtak, amire készültünk is, a vízhatlan bakancsomban mentem, és volt nálam esőkabát is. Abban azért bíztunk, hogy nem kap el minket nagy zuhé, és legfeljebb a túra vége felé vártuk az esőt.

Az ebédet a Béterv teraszán költöttük el, hálistennek volt gluténtalan fogás, a grillezett sajt finom volt és laktató, tartottam is tőle, hogy lefele a hegyről gurulni fogok. Hangulatos kis hely, látszik, hogy van egy aktív törzsközönsége a faluban, de a betévedő túrázókat is szívesen fogadják. Egy sportfröccs jólesett a hegymászás után.

Hamarosan újra útra keltünk, hogy véletlenül se késsük le az utolsó vonatot Gyöngyösre, ami meglepően korán, 16:10-kor indult. Felmerült lehetőségként, hogy teszünk egy kis kitérőt, ami három kilométerrel meghosszabbította volna a túrát, és kilátópontot is útba ejtett volna, ezt az időtől és időjárástól tettük függővé.

Mátraszentimrét elhagyva több erdei házikó mellett is elsétáltunk, némelyik kifejezetten kísérteties volt: a régi gyerektábor a semmi közepén bedeszkázott ablakokkal, lefóliázott táborszabályzattal és a botokból ácsolt kereszttel egészen úgy nézett ki, mint egy horrorfilm kezdő helyszíne.

Ahogy ereszkedtünk lefele, olyan két kilométerre a Szalajka-háztól kezdett el rendesen esni, addig csak néhány kóbor esőcsepp kapott el minket. Idővel sem álltunk olyan jól, hogy a kitérőt megtegyük, az eső is ráeredt, ezért inkább egyenesen a vonathoz mentünk. Egy ponton éppen ráláttunk a Kékestető rádiótornyára, de hamar elnyelték az esőfelhők.

A vonaton az eső kopogása és a kerekek monoton zakatolása olyan jó hatással volt mindannyiunkra, hogy egymástól függetlenül eltérő időpontokban, de az út során mindenki elbóbiskolt legalább egyszer. Pedig nem is volt olyan fárasztó a túra. 😀

Gyöngyösön elbúcsúztunk, a többiek mentek vissza Pestre, én pedig elcsíptem a buszt Egerbe. Meglátogattam húgot a munkahelyén, aztán amikor végzett, együtt mentünk vissza a lakásukba, hogy kicsit még fröccsözgessünk az este.