2023. december 9. szombat
Az azért egészen biztos, hogy erről a szállásról voltak az egyik legszebbek a reggeli kilátások. Amikor erre kel az ember, szívesebben is mászik ki az ágyból.

Amúgy is időben kellett kelnünk, mert jelenésünk volt a hallstatti sóbányában: előzetesen online megvettük a jegyet, ami 10 órára szólt – ez azt jelentette, hogy akkor kellett a település szélén található felvonónál (Salzbergbahn) lennünk. (Jelenleg egyébként nem látogatható a bánya, mert felújítják a felvonót, hogy nagyobb kapacitással működhessen, 2026 júniusban nyitnak ki újra.) A Salzbergre fel lehet még menni gyalogosan is, de inkább nem vállaltuk be ezt a sétát, valószínűleg elég csúszós lett volna a hó és jég miatt. Autóval, busszal egyáltalán nem lehet feljutni. Van parkoló, de azt javasolják, hogy aki így érkezne, legalább egy óra plusz időt számoljon, amit parkolóhely keresésével tölt.

Kicsit hamarabb is odaértünk az indulóállomáshoz, de így is felengedtek az eggyel korábbi “járatra”, és fellibegtünk a Salzbergre. A szinte teljesen üvegfalú kabinból már útközben is olyan kilátásunk volt, hogy ihajj. A hegyen pedig igazi téli csodavilág fogadott minket rengeteg hóval, jéggel és hegyekkel.

Kis séta után értük el a gyülekezőhelyet, a Knappenhaust, itt pakolhattuk le a holmijainkat és felhúztuk a fehér bányaruhát, amit azért kaptunk, hogy ne koszoljuk össze magunkat. Viccesen néztünk ki benne, mintha valami laborba készültünk volna.

A túrát egy igazi bányász díszruhát viselő guide tartotta. A bánya történetének rövid összefoglalója után sétáltunk be az 1719-ben nyitott Kaiserin Christina (Erzsébet Krisztina császárné, Mária Terézia anyja) alagút bejáratán. A modern, láthatóan szinte frissen burkolt járatoktól haladtunk a régebbi szakaszok felé. Alig haladtunk valamennyit, és jött az egész bányabejárásban a kedvenc dolgom: elértük az első bányacsúszdát. Ezek lakkozott fa csúszdák, melyeken a vállalkozókedvűek lecsúszhattak, aki inkább kihagyta volna az élményt, az pedig lesétálhatott mellette a lépcsőn is. Én naná, hogy csúsztam! A bányászok is ezeket használták, hogy gyorsabban lejussanak, és anyagokat is mozgattak ezeken keresztül. Szükség is volt a csúszdákra, hiszen a bánya napjainkban 21 szintből áll, és a legmélyebb járat és a földszint között a szintkülönbség döbbenetes, 750 méter.

Egy tágabb csarnokba érkeztünk, ahol a sóbányászat történetével és magával a sóval ismerkedhettünk meg. A sóbányászat Hallstatt környékén az i.e. 1500 körül kezdődhetett. Ma három bronzkori aknát ismernek a régészek, ezeket függőlegesen a hegybe fúrva alakították ki és oldalirányba haladva termelték ki a sót, ezzel 100 méteres mélységbe jutva.

A hallstatti kultúra idején aztán új módszerekhez folyamodtak, vízszintesen alakították ki az aknákat, a sóerek útját követték, hatalmas csarnokokat létrehozva. A leletek alapján fénykorát élte ekkor a bányászat, öreg és fiatal, férfi és nő, mindenki a föld alatt dolgozott, és jövedelmező is volt ez a tevékenység.

Aztán valamikor i.e. 350 körül természeti katasztrófa sújtotta a környéket, egy földcsuszamlás temette maga alá a völgyet, többméternyi törmelék és iszap borított mindent. A bányászat ezután új helyen, de kisebb lendülettel folytatódott. A következő fellendülés a 17. században következett be, onnantól kezdve a régió fő sótermelője a hallstatti bánya volt egészen 1965-ig, amikor befejezték a sóbányászatot.

Sóoldatot a mai napig feldolgoznak: egy 40 km hosszú vezetéken áramlik a sós víz az Ebensee-i sófeldolgozóig. Az eredeti vezetéket 1595-ben építették, azóta nyilván többször felújították, de így is a világ legrégebbi sóvezetéke.

A fő attrakció a túra vége felé a 64 méteres facsúszda volt, ami a leghosszabb Európában. Mindenkiről készítettek csúszás közben egy fotót, amit a túra után meg lehetett vásárolni. Mi együtt csúsztunk Foxszal, hát szerintem nincs még kép, amin ilyen őszinte boldogsággal vigyorgok, mint azon.

A csúszdán kívül ami még a legjobban tetszett, az a 3300 éves falépcső volt, amit 2003-ban találtak, és most kiállítva nézhettük meg. Vetítettek hozzá egy kisfilmet is, hogy el tudjuk képzelni, milyen volt az élet a bányákban a bronzkorban, amikor ezt a lépcsőt is használták. A könnyebb megközelíthetőség miatt építettek fából pallóutakat, leginkább luc- és jegenyefenyőből. A lépcső a mai bányalépcsőkhöz képest kifejezetten széles, több mint egyméteres, de ennek oka a kétirányú forgalom, és hogy nehéz dolgokat kellett cipelniük mint állványok, amiket sokszor csak többen bírtak el. Hogy milyen hosszan haladt a lépcső, azt sajnos nem tudjuk, mert a mélybe vezető szakasz beomlott, de a tárna bejárata felé a régészek szerint még tíz méteren folytatódhatott. A lépcső fő jelentősége abban rejlik, hogy nagyon ritkán maradnak fenn faépítmények ennyire régi korokból, de szerencsére a sós környezet konzerválni tudta. Elképesztő, meg az is, hogy eddig nem is hallottam erről a leletről.

Kifele sem hagyományos módon jutottunk, felültünk a kisvonatra, és azon suhantunk a földfelszínre. A kijáratnál még kaptunk egy kis hallstatti sót emlékbe, megvettük a fotót magunkról a csúszdán, aztán visszaöltöztünk.

Nem siettünk a felvonóhoz, gyönyörködtünk a tájban. Az út mentén fekszik egy kis bódé, a Schaugrab (látványsír?). Itt egy bronzkori csontvázat lehet megnézni a sírban talált kerámiadarabokkal, edényekkel együtt.

Ha az ember feljön a siklóval, nem hagyhatja ki a kilátópontot sem, ami a városka felett található, és megintcsak eszméletlen a kilátás innen. A kilátó háromszög alakra lett tervezve, és egy csúcsban végződik, hogy minél jobban a szikla felé nyúljon, ennek viszont az a következménye, hogy ha olyan képet szeretne az ember, amin nincs benne senki más, akkor bizony ki kell állnia a sort, hogy oda kerülhessen.

Mi ennyire nem voltunk elvetemültek, inkább beugrottunk a Rudolfsturm étterembe egy forralt borért – a felszolgáló srácok magyarok voltak.

Visszalibegtünk a városkába, majd a szuvenírshopban a megállóban alaposan bevásároltunk, aztán visszaindultunk a központba.

A következő állomás a Welterbemuseum volt, ahol Hallstatt történelmét tekinthettük át a neolitikumtól napjainkig. Nyilván itt is nagy szerepet kapott a sóbányászat, de kicsit többet megtudtunk a terület történetéről.

Láttunk például római kori sírkövet: az i.e 4. századi földcsuszamlás után ugyanis kelták telepedtek le Hallstattban, akiket aztán a rómaiak váltottak, átvéve a sóbányászatot is – ebből meggazdagodva pedig előkelő villákat építettek a tó partján.

Láttunk kiállítást a hallstatti vaskori temetőben talált használati tárgyakból. A temetőt i.e. 8-4. század között használták aktívan.

Bár kifejezetten előkelő sírt nem találtak, de összességében sok olyan lelet került elő, ami arra utal, hogy egy kifejezetten jó anyagi helyzetben lévő embercsoport temetkezett ide. A sírokban olaszországi bronztányérokat és szlovén fegyvereket és üveget is találtak.

A múzeumból a hátborzongató csontházba siettünk, hogy még nyitva találjuk – ez nem is volt olyan egyszerű művelet, mert felfelé kellett menni, és tiszta jég volt a temetőhöz vezető út. A Szent Mihály kápolna alsó szintjén található kis terembe belépő megfizetése után lehet belépni, és még így is várni kell egy kicsit jó eséllyel, hiszen olyan picike a hely, hogy csak pár ember fér be egyszerre. Fotózni sem volt egyszerű, mert az árnyékunk folyton rávetült a képekre, meg fura érzés is volt, mert ki tudja, mennyire örültek volna a helyiek, ha tudják, hogy haláluk után turistalátványosság lesz a koponyáikból…

Hallstatt gyakorlatilag egy sziklafalba épült, ezért mindig is nagyon kevés hely volt a temetkezésre a településen belül – ezért alakult ki az a gyakorlat, hogy a sírhelyeket újra felhasználták, és az előző “lakók” koponyáit kifehérítették, virágmotívumokat, kereszteket pingáltak rájuk, valamint a tulajdonos monogramját vagy nevét, esetleg a születési és halálozási dátumát ráfestették. Ezek a koponyák láthatók a csontházban – a legtöbb a 18-19. századból származik, de akadnak a 20. századból is, az utolsó 1995-ből. A helyiek ma is kérhetik, hogy haláluk után ide helyezzék őket, de úgy tűnik, nem igazán élnek a lehetőséggel.

Miután minden időérzékeny programponton túl voltunk ezzel, körbejártuk a temetőt is, ahonnan újabb hihetetlen panoráma terült elénk, miközben maguk a sírok is megadták a gótikus alaphangulatot.

Útba esett a közvetlenül a kápolna melletti másik templom, a Mária mennybemenetele katolikus plébániatemplom, aminek az az érdekessége, hogy két szentélye is van: az egyiket a polgárok, a másikat a bányászok használták.

Eddig bejáratlan úton mentünk vissza a szállásunk irányába, és megtaláltuk a hozzá tartozó parkolót. Legnagyobb döbbenetünkre az autók mögött egy vízesés ömlött a mélybe.

Találkoztunk még az előző napi kalikó cicával is, most is sikerült róla pár képet lőnöm, de természetesen megsimogatni nem hagyta magát.

Pihentünk és vacsoráztunk a sok mászkálás után, aztán mikor besötétedett, elindultunk vissza a központba, forralt borozni a karácsonyi vásárba. Ekkor nyert csak értelmet, miért mondta azt a szállásadónk, hogy mindenképpen menjünk el pénteken a vásárba… A főtérre érve bezárt bódékat, összecsomagolt dekorációt találtunk csak, az előző esti nyüzsgésből semmi nem maradt – mint kiderült Hallstattban nincs állandó karácsonyi vásár, egy este van decemberben, az A karácsonyi vásár napja. Még szerencse, hogy pont ott voltunk előző este.

Egy sütire azért beültünk a cukrászdába, sétálgattunk kicsit, kiélvezve a kiürült utcák nyugalmát, aztán a szálláson még késő estig fonóztunk.