2025. december 14. vasárnap
Reggeli után elsétáltunk a Vabaduse Väljakra, ahonnan a 21-es busz vitt az Eesti Vabaõhumuuseumhoz, ami gyakorlatilag az észt skanzen. Évtizedes előkészítés után 1957-ben alapították meg, pedig az első tervezgetések már 1909-ben elindultak, de közbeszóltak a világháborúk. Skandináv mintára telepítették a régi épületeket, az ország különböző területeiről ideszállítva házakat. 1964-ben nyílt meg hivatalosan is a nagyközönség számára. Ma 70 hektáron 74 épület várja a látogatókat. A terület fel van osztva Észtország néprajzilag is eltérő részeire: nyugat, észak és dél, valamint a szigetek.

Azon a hétvégén Karácsonyi falu címmel tartottak rendezvényt a skanzenben, ami azt jelentette, hogy a jelmezes önkéntesek költöztek a házakba, árusok és kézművesek kínálgatták termékeiket, volt lovaskocsikázás, tábortűz, koncertek. Az első, amibe belefutottunk, a paraszti világ jõuluvanája és a näärisokk, a yule kecske, aminek a hagyománya a svédektől terjedt át az észtekhez. A näärisokk kecskefejre emlékeztető maszkjával mindenkit felöklelt, és jó egészséget meg szerencsét kívánt az új évre. Azért amikor megindult felénk egy fafejű kecskeember, eléggé megrémültünk, de aztán örömmel vettük a jókívánságokat. A nagy hidegben jólesett a meleg köménytea, amit a sátor alakú nyári konyhában kaptunk, aztán az árusoknál elcsábultunk a szép vágódeszkák láttán, jött is velünk haza kettő.

Alig haladtunk, pedig már jó ideje ott voltunk, és fázott a talpam (két zoknit kellett volna húznom), úgyhogy rávettem a többieket, hogy üljünk be egy forralt borra a Kolu fogadóba. Az épület Kolu falu mellett, a Tartuból Tallinnba tartó út mentén állt egykor, az 1840-es években épült. Rengetegféle ételt is ki lehetett volna próbálni, de mi csak inni szerettünk volna és melegedni. Már éppen végeztünk a borral, amikor elkezdett szakadni a hó, szaladtunk is ki azonnal.

Folytattuk a sétát a tenger partján a hóesésben. Megnéztük a Sutlepa kápolnát, ami az észt svédek temploma volt. Ma Észtország egyik legrégebbi faépülete, valamikor a 17. században épült. Bájos kis épület a mohás tetejével.

Belestünk, egyszerű, puritán berendezése van, de valahogy nagyon hangulatos volt, főleg a fenyőfákkal az oltár két oldalán.

Innentől kezdve küldetésemnek tekintettem, hogy találjunk egy hagyományos észt hintát, amit ki is próbálhatunk. Kis keresgélés után rá is akadtunk egyre. A hagyományos észt hinta, a kiik nem a szívbajosoknak lett kitalálva, olyan magasra lehet lendülni vele, hogy az égig felszáll! Alapvetően nem gyerekeknek készült a paraszti világban, hanem a felnőttek használták, és egy nagyon népszerű szórakozási forma volt. A lenti képen is látszik, milyen hatalmas építmény, és erre bizony még négy ember simán felfért volna.

A szetu tanyán teljesen váratlanul egy vezetésbe csöppentünk. A népviseletes néni megkérdezte, honnan jöttünk, és onnantól kezdve magyar szavakat is beleszőtt a magyarázatba. Ez valahogy úgy nézett ki, hogy egyszerre informált németül, magyarul és észtül, hogy mindenki értse a jelenlévők közül, csak néhány szót használva és némi mutogatással kiegészítve. Például az asztalnál megmutatta, hogy hol ült a családfő és a háziasszony, ‘apa eszik‘ ‘anya eszik‘ formában magyarul, majd ugyanígy címszavakban németül, észtül azért kissé jobban kifejtve.

Így vitt minket végig a házon, és zseniális, hogy mindent megértettünk, és a lényeget tényleg elmondta mindenről. Volt ‘meleg víz‘ melegítése a konyhában, ‘szárítani‘ ‘alma‘, ‘aludni‘, ‘kerámia‘, ‘leves‘… El voltunk ájulva a nénitől, és újra megerősítést nyert, hogy nem kell egy nyelvet tökéletesen beszélni, az anyanyelvi beszélők úgyis megértik.

A skanzen legújabb épületében, a kolhoz lakóházban előszereplős jeleneteket lehetett nézni a lakásokban, mindegyik lakásban a karácsonyra készültek korabeli eszközökkel. Fox nagyon jól járt, kapott mézeskalácsot és sült kolbászt is kóstolni. Mivel már eléggé fáztunk, a szuvenírshop kifosztása után visszaindultunk a városba.

A következő buszra elég sokat kellett volna várni, ezért inkább hívtunk egy Ubert, amivel a Telliskivire, a hippinegyedbe mentünk egy kései ebédre. A Kivi paaber kääridbe ültünk be, Tallinn egyetlen teljesen gluténmentes éttermébe. Háromfogásos lakomát csaptunk, előételnek pirított fokhagymás kenyeret majszoltunk (mióta nem ehetek glutént, ezt a jellegzetes észt sörkorcsolyát most először kóstolhattam meg újra), főételnek hamburgert ettünk nagy adag sültkrumplival és avokádós szósszal, desszertnek pedig pavlovákon osztoztunk. Még egy elviteles dobozt is kellett kérnünk, annyi sültkrumpli maradt.

Nagyon érdekes rendszer szerint működik az elvitel, felszámoltak másfél euró depozitot a dobozra. Ha vissza akartuk volna kapni a pénzt, kellett volna keresnünk egy visszaviteli helyet, ahova bedobhattuk volna, és a QR kód beszkennelés után visszakaptuk volna a pénzt a számlánkra. A visszaváltó pontokból elég sok van Tallinnban. Mi végül nem éltünk ezzel az opcióval, mert olyan jó minőségű az a doboz, hogy inkább megtartottuk. Egyébként a Ringo nevű cég foglalkozik ezzel a biznisszel, nekem nagyon tetszik az elv, hogy ne termeljünk szemetet az elviteles dobozokkal, hanem legyen egy tartós megoldás.

Mikor a szállás felé sétáltunk, újra havazott, és meg is maradt a hó az utakon. Séta közben egyrészt borzasztóan fáztunk, de közben ámuldoztunk a mesésen kivilágított ablakokon. A legnagyobb izgalom már a szállás közelében ért minket: a Bolt ételszállító robotjával találkoztunk össze, egy kis automata kocsival, hát haláli volt! Rendesen megvárta a zebránál, amíg zöldre vált a lámpa, indexelt a járdán is, amikor kanyarodott, nagyon szürreális volt, de közben végtelenül cuki.

Kis pihenés után visszamentünk még a vásárba. Látszott, hogy vasárnap este van, a legtöbb turista a hétvégére maradt csak, sokkal kevesebben voltak, mint előző nap. Mindenki szétszéledt vásárolni, nekem is sikerült beszereznem egy gyapjúkesztyűt és a hozzá illő sálat. A poén, hogy két különböző árustól vettem őket, mégis a minta és a színek teljesen egyeznek.

Az estét a Depeche Mode bárban zártuk, aminek a létezéséről egészen előző napig nem is tudtunk, és akkor is csak véletlenül sétáltunk el mellette. Pincekocsma két teremmel, ahol DM szól, a tévéken mennek a klipek, sejtelmes vöröses fények uralják a teret. 2001-ben még a bandatagok is beültek oda iszogatni a tallinni koncertjük előtt, és van egy autogramfal is a pult mögött, ahova az ott megforduló zenészek firkantják fel a nevüket.

Voltak játékgépek is, flippereztem egyet az X-akták témájú géppel. Fogalmam se volt, mit csinálok, de nagyon élveztem.

A koktéloknak mind DM dalcímek a neveik, ami mókás, én egy ‘Only when I lose myself‘-et ittam, ami annyira nem volt különleges – de maga a hely mindenképpen megért egy estét, jól éreztük magunkat.