Tavaly egyetlen futóversenyen vettem részt, a Budapest Maraton 10 kilométeres távján. A céggel tudtunk nevezni, úgyhogy egy fillérembe se került, és nagyon jó ötletnek tűnt 10 kilométeren nevezni annak ellenére, hogy szerintem egész évben talán egyszer mentem el futni – de úgy voltam vele, hogy ha már lúd, akkor legyen kövér.

Hozzátartozik a történethez, hogy alig egy héttel voltunk azután, hogy hazaértünk Peruból, ami alapból egy fárasztó utazás volt. Az út végén szinte az egész csapat betegeskedett, ilyen náthaszerű, felső légúti nyavalya volt, engem is elkapott, de mikor hazaértünk, elmúlt. Aztán a verseny hete szerdán kicsit azt éreztem, hogy kapar a torkom, de csak nagyon minimálisan, ez szombatig nem rosszabbodott nagyon. Tény, hogy éreztem, nem vagyok 100%-ig egészséges, de futottam már ilyen enyhe megfázással, úgy voltam vele, hogy ezt lefutom, utána meg jöhet a pihenés. Utólag belátom, ez egy borzalmas ötlet volt.

2025. október 11. szombat
Kifejezetten hűvös volt a reggel, de úgy döntöttem, rövidnadrágban és rövidujjú pólóban leszek, úgyis kimelegszem mozgás közben. Negyed kilenc körül értem a Lágymányosi campusra, szerencsére nekem már nem kellett sorban állnom a rajtcsomagért, megkaptam előző nap az irodában – ennek nagyon örültem, mert iszonyat hosszú sor állt a bejáratnál. Leadtam a táskámat a ruhatárban (meglepően gyorsan ment), aztán megkerestem a kollégákat. Gyors egyeztetés, közös fotó, aztán siettünk is a rajthoz, nem kellett már sokat várni az indulásig.

Kilenckor elindult az első hullám, én szokás szerint jó hátul voltam, a hatos zónában, bő tíz perccel az eleje után sikerült nekem is elrajtolni. Kicsit vacilláltam, mert igyekeztem nem elfutni az elejét, de nagyon utol akartam érni a hatperces iramfutókat. Az elején nagyon besűrűsödött a tömeg, nem volt egyszerű előzgetni. Megint azt tapasztaltam, mint minden egyes versenyen: egy rakás ember beáll olyan zónákba, aminek nem tudják tartani a tempóját, ami azért kellemetlen, mert be tud dugulni a mezőny, ha sokan lelassulnak, mások meg előznének.

Az iramfutókat nem értem be, egy ponton el is engedtem, próbáltam egy számomra kényelmes sebességet felvenni. Azt elég hamar éreztem, hogy szeles időnk van, emiatt nem is nagyon izzadtam, mert rögtön meg is száradtam a légmozgástól. Emiatt viszont amikor megálltam frissíteni, fáztam, de legalább volt motiváció újra futni.

Az útvonal most a rakparton haladt a Lánchíd utáni fordítóig, átfutottunk a hídon, aztán végig a pesti oldalon a Fővám térig, ott kanyarodtunk fel a Szabadság-hídra. A hidakon futást nagyon élveztem, olyan ritkán lehet a híd közepén menni! Tempóilag egész jót mentem, a három frissítőponton álltam csak meg, aztán a végén a Szabadság-hídon sétáltam bele egy kicsit, meg a Műegyetemnél a legvégén, de a célhoz közeledve már nem álltam meg. Fáradtam, éreztem az izmaim, nem volt kellemes a vége, éreztem a futóedzések hiányát, de tepertem, mint álltam, hogy minél közelebb legyen az egy óra tíz perchez, de legalábbis egy és negyed óra alatt érjek be, nagyon nem akartam egy óra húsz perc körül beérni. Ez sikerült is, a vége 1 óra 14 perc 4 másodperc lett – ahhoz képest, hogy nem készültem rá, egész jó. Összesítettben 1885. lettem 2026 versenyzőből. Megkaptam az érmem és a befutócsomagot, ittam egy rakás vizet, aztán még összefutottam a kollégákkal, és kitárgyaltuk mindenki futásélményét.

Ezzel véget is érhetne a történet, futottam egyet, juhéj, de nem ér véget. Miután hazaértem és vettem egy jó meleg fürdőt, elkezdtem köhögni. Még ez se volt nagyon para, futottam, az megterheli a szervezetet. Estére aztán a köhögés rosszabbodott, és 38 fokos lázam lett. És innentől jött a lejtmenet: 40 fokos láz, állandó köhögés, alvás egész nap, nem evés, hangom szinte semmi. Még pár nap után is meg voltam róla győződve, hogy ez csak a szokásos megfázás, maximum influenza, de csak pihennem kell és elmúlik. Egy hét után nem múlt el, egy szemernyivel se lett jobb, már fájt, ha köhögtem, és mintha szörcsögő hangot hallottam volna a tüdőmben, amikor levegőt vettem. Rájöttem, hogy ez bizony nem fog elmúlni teától meg Neocitrantól, vasárnap már nem bírtam tovább, elmentem magánügyeletre (időpontra, csodálatos!), ott is majdnem megfulladtam egy köhögőrohamban, kaptam is azonnal antibiotikumot. Másnap mellkasröntgen, és a diagnózis: kétoldali tüdőgyulladás, a szörcsögés pedig, amit hallottam, az a tüdőmben gyűlő folyadék volt. Egy hétig szedtem antibiotikumot, a harmadik napon kezdtem picit jobban érezni magam, de már az is nagy szó volt az addigiakhoz képest, de aztán még hetekig borzasztó gyenge voltam (és még most, hónapokkal később sem érzem magam olyan erősnek, mint a betegség előtt), és a hangom tartott a legtovább, hogy olyan legyen, mint volt. Kicsit sorsfordító élmény volt ez az egész, tudom, hogy drámaian hangzik és túlzásnak tűnhet, hogy ilyen közel még sosem álltam a halálhoz, de iszonyatosan félelmetes volt, hogy stagnált az állapotom, és nagyon féltem, hogy mi lesz, ha nem hat a gyógyszer. Rá kellett döbbennem, milyen törékeny az élet. (Ez persze nem fog megakadályozni abban, hogy fejjel lefelé lógjak meg pörögjek rúdon, tissue-n és karikán.) És mekkora mák, hogy én már abban a korban élek, amikor van antibiotikum, és a világ olyan felén, ahol hozzá is férek.

Szó mi szó, lehet, hogy ezt a versenyt bölcsebb lett volna kihagyni. Soha többet nem versenyzek még picit megfázva sem, nem éri meg.