2024. december 14. szombat
Vonattal egy óra volt az út Bruges-be. Az már a vonatról leszállva látszott, hogy ez egy igen népszerű városka: tömegek indultak a macskaköves utcácskákon a központ felé. Tényleg meseszép volt már ez a kis séta is az alacsony kőházak között, mintha a múlt egy kis itt maradt szegletében jártunk volna. Viszont tényleg elképesztően túlterhelt és tömegturizmusos, a nap során többször éreztük azt, hogy szinte élvezhetetlen a városnézés a rengeteg ember miatt.

Ezúttal is a Legends Tours ingyenes városnéző sétájába csatlakoztunk be, a piactéren gyülekeztünk. Egész nap hol esett, hol nem, de inkább igen, és baromi hideg is volt, úgyhogy a séta alatt sokkal kevesebb fotót készítettem, mint szerettem volna. Bruges azért népszerű látványosság, mert gyakorlatilag egy időkapszula: a középkor óta az épületei alig változtak.

Bruges/Brugge területén az első erődítményt Julius Ceasar a menapiusok ókori belga népcsoport feletti győzelme után építették az i.e. első században, hogy a partvidéket védjék a kalózok ellen. A 4. században a frankok vették át az irányítást a régió felett, a viking portyák hatására pedig megerősítették az erődítményt. 1089-től a Flamand grófság központja volt, ekkor kezdődött a város fénykora, amikor a városfalat és csatornákat építették. Hanza-város volt, és pont jó helyen feküdt: a Hanza útvonal és a déli kereskedelmi útvonalak kereszteződésében. A 13. században tőzsdét nyitottak – valószínűleg elsőként az egész világon. A 16. századtól kereskedelmi jelentősége csökkenni kezdett, mert a csatorna, ami a nyílt vízzel összekötötte, eliszaposodott. A 19. század második felében vált turisztikai látványossággá, gazdag brit és francia turisták látogatták leginkább. Mindkét világháborúban elfoglalták a németek, de gyakorlatilag károk nélkül átvészelte ezt az időszakot – van olyan legenda, ami szerint a város bombázására küldött katona megtagadta a parancsot, mert nem akart egy ilyen szép helyet elpusztítani. 2000 óta az UNESCO világörökség része.

A piactér (Markt) a 10. század óta jelenti a település központját. Az első csarnokát a 13. század elején építették, és eleinte faépületek vették körbe, amik persze elpusztultak az 1280-as tűzvészben – utána belátó módon kőből építkeztek. Volt egy csarnok, ahol a hajók kipakolhatták termékeiket, ma már ez nem lehetséges, hiszen a csatorna mára feltöltődött.

A város történetének áttekintése után a Belfry belső udvarán néztünk körbe. Ez a 13. századi harangtorony az építése után nem sokkal már le is égett, és ezzel együtt a lángok martalékává vált a város irattára is. Persze a megrongálódott részeket újraépítették, így lett 102 méter magas. A 15. században villám csapott a tornyába, amit sosem építettek vissza eredeti magasságára, így ma csak 83 méteres. A 17. században harangjátékot kapott. Az utolsó hozzáépítés egy neogótikus kő mellvéd volt.

Ástétáltunk a Sint-Janshospitaal udvarába, ami Európa egyik legrégebbi kórháza: a 12. század közepe óta üzemelt egészen 1977-ig, azóta múzeumként működik. A 19. században majdnem lebontották, amikor a város új kórházat húzott fel, de szerencsére belátták, hogy meg kell tartani a régi épületet is.

A következő állomásunk a Ten Wijngaerde Beguinage, azaz beginaudvar volt, ami egy nagyon érdekes koncepción alapul. Ezeket az udvarokat a beginák, világi szerzetesnők hozták létre a 12. században, akik szerény körülmények között, aprócska házakban éltek egy kommunában, és a lakhatásukért cserébe bizonyos munkákat elvégeztek, szabályokat tartottak be, és anyagilag hozzájárultak a közös alaphoz. Gyakorlatilag bármilyen nő csatlakozhatott hozzájuk, nem tettek szegénységi vagy engedelmességi fogadalmat, nem tartoztak a pápa alá, akár még férjük is lehetett (bár ekkor általában kiköltöztek vagy férjük engedelmével maradtak az udvarban).

A 13. századra ezek a közösségek elterjedtté váltak a Németalföldön, és kibővültek olyan épületekkel, mint pékség, sörfőzde, kórház. A beginák részt vettek az őket körülvevő város életében: betegeket gyógyítottak, tanítottak, segítették a szegényeket. Gyakorlatilag megkerülték a férfiak uralta egyházi világot – nyilván ez nem is tetszett mindenkinek, a 14. századból próbálták őket már létező szerzetesrendek kötelékeibe terelni, akik ellenálltak, azokat eretneknek kiáltották ki. A legtöbb közösség a 16. századra megszűnt vagy beolvadt más rendekbe, az utolsók is csak a 19. századig tartottak ki, de a legutolsó hagyományos begina, Marcella Pattyn csak nemrég, 2013-ban halt meg. A bruges-i épületkomplexum a 16-17. századból származik, és ma is élnek benne apácák és olyan nők, akik csendes, de dolgos életre vágynak.

Tettünk egy kitérőt egy belga csokoládé boltban, valamint a De Halve Maan sörfőzdénél, ami ezen a néven a 19. század közepe óta üzemel, de már ötszáz éve főzik a sört azon a helyszínen. Érdekessége, hogy mivel a városon belüli sörszállítás a szűk utcák miatt nehézkes, a palackozóüzemig egy csőrendszert építettek ki. Konkrétan a lábunk alatt folyik a sör a macskakövek alatt. Sajnos a sörfőzdéről nem készítettem képet, éppen nagyon fáztam és esett az eső.

Meglátogattuk egy fotó erejéig a Bonifaciusbrugot, azaz Bonifác-hidat, ami enyhén szólva turistacsapda. Ránézésre egy középkori hidacskáról van szó, pedig valójában 1910-ben épült a kis gyalogoshíd. A “poén”, hogy simán találni olyan weboldalakat, amelyek úgy hivatkoznak a hídra, mint ami a 13. században épült, pedig nem. Olyannyira népszerű látványosság, hogy meg se próbáltunk átsétálni rajta, már az is nagy teljesítmény, hogy normálisan le tudtam fotózni, akkor volt a tömeg.

Némi séta után a Burg téren fejeztük be a túrát, így is több mint két órán át jártuk az utcákat. Eddigre a hideg, az eső, a végeláthatatlan embertömeg és a folyamatos talpon levés megtette hatását, már minden bajunk volt. Egyetlen vágyunk volt leülni valahol egy kicsit. A Szent-Vér Bazilika mellett konkrétan egy csatorna fölött van egy üzletház, ott ültünk be egy picike gofrizóba, a Tea-Rex Brugge-be forró csokit inni. Nagyon kellett már egy kis meleg az elgémberedett tagjainknak.

Miután kicsit magunkhoz tértünk, elindultunk a Frietmuseumba, a sültkrumpli múzeumába, merthogy Bruges-ben természetesen ilyen is van. A többszintes kis épületben végigjárthattuk a krumpli elterjedésének történetét, a belga sült krumpli megjelenését, popkulturális megjelenítését. Az a mai napig vitatott, hogy a sültkrumpli, amit ugye sok helyen “french fries”-ként ismernek, francia vagy belga találmány, és nyilván mindkét nemzet a magáénak érzi. Franciaországban még nem jártam, de az biztos, hogy Belgiumban nagyon komolyan veszik a kulináris hagyatékukat, tele van minden sültkrumplizó standokkal. Bruges-ben az 1800-as évek közepén már biztosan volt sültkrumpli, ennek írásos nyoma is van.

Az utolsó termekben még krumplibogárra vadászós lövöldözős játékkal is játszhattunk, és volt egy videó arról, hogy küldtek fel léggömbbel egy adag sültkrumplit a világűrbe. Szóval elég vegyes kavalkád, de mindenesetre szórakoztató volt. A legjobban a régi konyhai eszközök tetszettek.

Na de a legjobb a végén várt minket! A jegy árában benne van egy-egy adag sültkrumpli a múzeum alagsorában működő kis étteremben. A krumplihoz szószok tömkelegét lehetett kérni, csodálatos volt!

A múzeumozás után botor módon azt hittük, van még esélyünk feljutni a Belfry tornyába, de aznapra már egyetlen jegy sem volt. Talán, talán ha reggel első utunk a jegyautomatához vitt volna, elképzelhető, hogy még volt jegy, de nem vagyok biztos benne. Sajnálatos, hogy ez kimaradt, biztosan szép fentről a kilátás.

Az megint hülye ötlet volt, hogy bementünk a karácsonyi vásárba forralt borozni, mert iszonyat tömeg volt, alig tudtuk kiverekedni magunkat az emberáradatból. Sétálgattunk még egy kicsit az utcákon, betévedtünk egy teaboltba, ahonnan nem távoztunk üres kézzel.

Útban a vonat felé még nyitva találtuk a Sint-Salvatorskathedraalt, ha már így alakult, benéztünk egy kicsit. Eredetileg plébániatemplom volt a 10. századtól kezdve, aztán a 19. században nevezték ki székesegyházzá, miután a francia megszállók lerombolták az addigi székesegyházat, a Sint-Donaaskathedraalt. A székesegyházi cím azzal is járt, hogy magasabb tornyokat kellett kapnia, hogy kiemelkedjen a többi épület és templom közül, tornya ma 99 méter magas.

Innen már tényleg közel volt a vasútállomás, ahol kicsit várnunk kellett a következő vonatra, addig körülnéztünk a kisboltban, aztán egy óra utazás után vissza is értünk a szállásra. Bruges összességében egy nagyon szép városka, de eszméletlen a tömeg, szerintem rosszabb ebből a szempontból Velencénél is. Jó, én voltam az ostoba, hogy nem gondoltam bele, hogy karácsonyi vásáros időszakban hányan indulhatnak meg ide, mégis döbbenetes volt. Az egy dolog, hogy az utcákon alig lehet haladni, de közben a helyiek és az üzlettulajdonosok autókkal hajtanak a tömegbe és próbálnak eljutni úticéljukhoz, és fel vannak háborodva, hogy lassan haladnak. A központ totál élhetetlen. Egyszer azért szeretném látni kevésbé forgalmas időszakban is, mert annyi mindenre nem jutott idő, és jó lenne csak úgy andalogni a régi utcákon.