Április elején jöttem rá, hogy lesz egy alapból négynapos (nekünk öt, mert nem dolgozunk hétfőnként) hétvége, amire még nem volt semmi tervünk. Ez nem maradhatott így, ki kell használni minden lehetőséget a kalandozásra. Eleinte Máltát nézegettem, ahova lett volna korrekt áron repjegy, de a szállások kifejezetten drágának tűntek, és a szeptemberi Peru-Bolívia túra így is kezdett elég költséges lenni, meg pár fizetési határidő akkoriban volt esedékes. Inkább a közelben nézelődtünk hát. Év elején beszéltük Ralival, hogy valamikor megyünk feléjük, meg is kérdeztem, ráérnek-e összefutni. Bár a teljes utunkra nem tudtak csatlakozni, de egy éjszakát náluk aludtunk, és Rali egy napi túrára is becsatlakozott. Linz, Český Krumlov, České Budějovice, a Hluboká-kastély, és végül Prága volt az útiterv.

2025. május 1. csütörtök
Előző este érkeztünk vonattal Linzbe. Még éppen nyitva találtuk a Spart a vasútállomáson, beszereztünk pár dolgot reggelihez, de a bolt fele le volt már zárva, köztük a mentes részleg is, úgyhogy kenyeret nem tudtunk venni nekem, de még volt szendvicsünk, éhen nem haltunk. A szállást, a Hotel Central Linzt könnyen megtaláltuk, a kulcsot egy kóddal szereztük meg. A szoba nem volt semmi extra, de aludni és pihenni tökéletesen megfelelt.

Reggel fúvószenekar keltett minket május elseje alkalmából, kétszer is elmasíroztak az ablakunk alatt. Ha már felkeltettek, összeszedtük magunkat és elindultunk a városba. Különösen nagy terveink nem voltak, sétálni akartunk az óvárosban, felmenni a Pöstlingbergre, esetleg enni valami sütit. További felvonulókkal is találkoztunk, bár úgy tűnt, a fő attrakció már véget ért, mindenki hazafele ballagott, de láttunk egy csapat fiatal kommunistát sarló-kalapácsos zászlóval.

Linz területén már a kő- és a bronzkorban is éltek, a kelták pedig a Freinbergre építették erődített városukat, és ők nevezték el Lentiának, ami csónakot jelent – ezt a nevet vitték tovább a rómaiak is. Bajorok, hunok, avarok érkeztek a rómaiak után, és a magyarok is erre tartottak kalandozásaik során. Kereskedőváros lett, a 14. század elején kapott városi jogokat, 1490-ben pedig Felső-Ausztria fővárosává vált. A 17. században gyapjúszövés virágzott a városban, Kepler ekkortájt tanított itt matematikát. A napóleoni háborúk után 32 toronyból álló erődrendszert építettek ki. Európa első lóvasútja Linz és České Budějovice között épült ki 1827-ben. A II. világháborúban indusztriális komplexum épült ki a városban a náci háborús törekvések kiszolgálására. A háború után sok utcát átneveztek a náci kapcsolatai miatt. Ma a turizmus mellett a fő bevételi forrása a vasipar és a nitrogéngyártás.

Nem kellett sokat mennünk, és Linz székesegyházát, a Linzer Mariendomot (vagy Új Dómot) pillantottuk meg az egyik keresztutca végén. Ez az épület nem véletlenül viseli az Új Dóm nevet, hiszen nem is olyan rég, 1862-ben kezdődött, és 1924-ben fejeződött be az építése. Ez Ausztria legnagyobb befogadóterű temploma, és az eredeti tervek szerint a tornya is a legmagasabb lett volna, csak aztán nem engedték, hogy a bécsi Stephansdomnál magasabb legyen, így picivel alacsonyabb, “csak” 134 méteres, két méterrel alacsonyabb vetélytársánál.

Bementünk az épületbe, körbenéztünk, szokás szerint gyújtottam gyertyát is. Volt egy interaktív tábla, ami alapvetően tök menő volt, csak korlátozottan működött: a mellé kihelyezett képeslapok QR-kódját kellett beolvasni, de folyton felugrott a command line.

Pont a közelben volt egy cukrászda, a Jindrak, ahol állítólag az eredeti linzertortát lehet megkóstolni, és gluténmentes sütijük is volt. A linzer torta nem összekeverendő a linzer karikával: a linzer torta tésztája omlós, morzsalékos, tölteléke valamilyen lekvár, a tetejét pedig tésztacsíkból készült rács borítja. A legkorábbi ismert receptje 1635-ből származik, ezzel a világ egyik legrégebbi (ha nem a legrégebbi) tortája.

Sütizés után bevetettük magunkat a hangulatos kis utcákba. A Landhaus a Felső-ausztriai tartománygyűlés épülete, ami a 16. században épült. Korábban a minorita rend kolostora állt a helyén, ezt elbontották, ma már csak a minorita templom őrzi az emlékét. Fénykorában gazdasági és kulturális központ volt, sok tudós tanult az iskolájában, Johannes Kepler például 14 évig tanított itt. 1800-ban nagy tűzvész pusztított Linzben, ami a Landhaus épületét is érintette: könyvtára, levéltára és képtára teljesen elpusztult. 1861 óta ad otthont a tartománygyűlésnek.

A Landhaus átjáróján keresztül jutottunk el a Planetenbrunnen szökőkúthoz, ami azért mókás, mert a ptolemaioszi geocentrikus világképnek állít emléket, miközben a kút 1582-es építésekor már élt Kepler, aki a heliocentrikus világkép alátámasztásán dolgozott.

A főtérre menet májusfákat láttunk, a tér pedig nyüzsgött az élettől. Észrevettük az 50-es villamost, vagyis a Pöstlingbergbahnt, ami pont pár perc múlva indult a Pöstlingbergre. Fel is szálltunk rá gyorsan, jegyet már korábban vettünk magunknak (Erlebnisticket, ami 24 órás Linz jegy + a hegyre retúr jegy).

A békeidőket idéző kis villamos átdöcögött a Duna felett, aztán megkezdte az emelkedést az egyre zöldülő tájban. Szinte a budapesti fogaskerekűn éreztük magunkat, csakhogy ez nem fogaskerekű, hanem klasszikus adhéziós vasút – a különbség az, hogy itt nem fogaskeréken halad a kocsi, hanem a kerék és a sín súrlódása miatt tud haladni. Az ilyen típusú vasutak közül ez az egyik legmeredekebb Európában. (A fogaskerekűek nyilván sokkal meredekebb emelkedőkön is feljutnak.)

Az 539 méteres Pöstlingbergre érve először sétáltunk egyet a településrész körüli mezőn, már onnan csodaszép volt a kilátás a városra és a kanyargó Dunára. A Pöstlingberg egyébként a 18. század óta zarándokhely, akkor egy fatemplom állt a tetején.

Séta közben láttunk néhányat a Linzet egykor körülvevő védelmi rendszer tornyai közül. Ezeket modern védelmi megoldásként építették a 1838-ban amolyan prototípusokként, de aztán nem terjedtek el, mert gyorsan elavult ez a technológia. Az alapötlet az volt, hogy a tornyokat ágyúkkal szerelik fel, és két torony olyan távolságra van egymástól, hogy egymást fedezni tudják. Húsz évvel az építésük után már használhatatlanok voltak az újfajta, nagyobb lőtávolságú ágyúk miatt, ráadásul már akkor több torony romos állapotban volt. Ma a tornyok egy része magánkézben van, láttunk is egyet, ami lakóházként működik.

Megnéztük a kilátópontot, ahova a legtöbben kimentek nézelődni, de nagy volt a tömeg, inkább továbbálltunk azzal a felkiáltással, hogy még visszanézünk.

A Grottenbahn még nyitva volt éppen, úgyhogy oda siettünk. Alapvetően ez egy gyerekeknek szánt elektromos hajtású sárkányvonat, ami a már említett tornyok egyikében található. 1906-ban nyílt meg, a mesejeleneteket és Linz főterének másolatát harminc évvel később építették hozzá. 1945-ben bombatalálat érte, majd három évvel később nyílt meg az újra az újjáépítés után.

A kisvonat három kört tesz meg a tornyon belül, először a baloldali installációk vannak megvilágítva, utána a jobboldaliak, végül teljes világosságban is megnéztük a mesejeleneteket. Jópofa volt, nekem tetszett.

A vonatozás után egy szinttel lejjebb tereltek minket, ahol egy mesebeli utcán találtuk magunkat mesebeli házikók között, a beugrókban pedig mesejeleneteket láthattunk diorámákban, és egy gombot megnyomva elindult a jelenet zenei aláfestése. Esküszöm szórakoztunk olyan jól, mint a gyerekek, tudom ajánlani.

A mesevilág meglátogatása után körbesétáltuk a tornyot. Érdekes volt közelről látni, közben hatalmas ősfák között jártunk, nagyon nyugodt volt és kellemes.

A torony körüli árokban egy (vagy lehet, hogy több) őz lakik, és éppen etette egy néni a kerítésen keresztül – amit nyilván nem szabad, de szerencsére csak növényeket adott neki. Amikor elsétáltunk mellette, békésen ette a faleveleket, nem félt tőlünk egyáltalán.

Benéztünk még a Wallfahrtsbasilika Sieben Schmerzen Mariae templomba, ami a hegy tetején magasodik. A templomban található Mária-szobor a zarándoklat végpontja – eredetileg a fakápolnában volt elhelyezve, 1747-ben került az újonnan épült szentélybe, de a teljes templom csak 1786-ban készült el.

A kilátásban gyönyörködtünk még egy sort, aztán a már ismerős Jindrakba ültünk be, aminek itt a hegyen is van kitelepülése. A teraszon nem volt hely, de bent az üvegfal mellé le tudtunk ülni, onnan is szép volt a kilátás.

Kértem egy Erdebeere Bowlt, amire azt hittem, csak egy frissítő epres limonádé lesz, kicsit meglepődtem, amikor egy hatalmas, cukros szélű pohárban egy jó adag rumos eperlét kaptam, ami ráadásul baromi erős is volt. Volt gluténmentes süti, de az sem tudta felszívni a rengeteg rumot, és még Fox is besegített, de így is kissé fejbe vágott.

Jókedvűen indultunk el a hegyről, úgy éreztük, egy kis séta jót fog tenni. Annyira jólesett, hogy teljesen legyalogoltunk, egészen vissza a belvárosig. Szép nyárias esténk volt, lemenőben volt a nap, ciripeltek a tücskök, az út pedig mezők mellett, erdős, csendes kisvárosias részeken vezetett át. Öröm volt ennyi zöldet látni a városban.

A Dunapartra értünk ki, ott pedig pezsgett az élet: az emberek korzóztak az úton, a víz mellett hesszeltek, napoztak, iszogattak. Ilyenkor mindig eszembe jut, nekünk milyen nyomorult vízpartunk van Budapesten: pazarlás, hogy mindkét rakpartot az autók foglalják el, sokkal élhetőbb lenne a város, ha legalább az egyiket sétálóutcává tennék, és újra lenne kapcsolat a városlakók és a víz között.

Vacsorázni akartunk, de a kinézett éttermek mind zárva voltak május elseje miatt, pedig már nagyon rákészültem a gluténmentes burgerre. Találtunk egy mexikói éttermet, ami nyitva volt, ott ettem egy rizottót. A téren mellettünk egy foodtruck és egy italos bódé is állt, vacsora után vettünk egy italt (én rebarbarás gin tonikot), és kiültünk élvezni az esti nyüzsgést. Már sötétedett, amikor a szállásra értünk, de másnap korán keltünk, nem akartunk hullafáradtan tölteni a következő napot.

Összességében nekem tetszett Linz, a belvárosi-óvárosi rész szép és rendezett, közel van a természet és a vízpart, és biztos közrejátszott, hogy ünnepnapon mentünk, de jó volt látni, hogy van élet, az emberek összeülnek és beszélgetnek.