IFUSCO – Az utazás

Én komolyan rettegtem a repüléstől. Ahogy ott álltam sokadmagammal Ferihegyen és bámultam a fel- és leszálló gépeket az álom maradékaival a szememben, enyhén szólva a pánik kerülgetett. Hogy én abba a kis dobozba beszálljak, felemelkedjünk több ezer méter magasba, majd fél óra múlva épségben elhagyjuk a gépet Bécsben… na ne, olyan nincs. Minimum kétszer lezuhanunk, közben háromszor halok szörnyet. Szerencsére a becsekkolás, csomagleadás, mágneskapun áthaladás igen sok időt vesz el az ilyen rémségeken való gondolkodásból. Kénytelen voltam felpattanni a reptéri buszra, felballagni a gépre, elfoglalni a helyem és csendben várni az elkerülhetetlen halált. A pulzusom az egekben (éééérted, literally), mikor megmozdult alattam a gép, és elkezdtünk gurulni a kifutópályán. Amikor felemelkedtünk, inkább éreztem csodálkozást, mint félelmet. Jééé, hát ez tök jó érzés. Jééé, alattam a város, és milyen gyönyörű. Jééé, a felhők fölött szállunk, és olyan, mintha hegyek lennének.   

Hát így indultam el életem első IFUSCO konferenciájára (International Finno-Ugric Students’ Conference) 2013. május 2-án tizensok társammal együtt az ELTE Finnugor Tanszék delegációjának tagjaként. És innentől kezdve nem félek a repüléstől.   

Bécsben már éppen kezdtem volna megnyugodni, hiszen túléltem az odautat, már csak a Bécs-Moszkva táv vár ránk, mikor elém pattant a csapat vörös rasztája, a cigarettázás lehetőségével csábítva. Mivel egyikünk sem repült korábban, nem voltunk tisztában a repterek felépítésével, így random elindultunk egy irányba, hátha ott találunk dohányzásra kijelölt helyet. Találtunk egy mozgólépcsőt, ami felfele vezetett, gondoltuk, ha megy felfele, akkor le is jön majd valahol. Hát ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Olyan szépen sétáltunk ki a transzferből jegy és iratok nélkül, mint a csuda. Hozzá kell tennem, az osztrák személyzet hihetetlenül kedves volt, akárkit megkérdeztünk, szívesen útbaigazított minket, csak hát ettől függetlenül iszonyatosan eltévedtünk. Mindezt fél órával boarding time előtt. Nagy sokára (egy labirintus az a reptér) megtaláltuk a bejáratot, ahol ugye csak repülőjeggyel lehet bemenni. A vörös raszta szerencsére rendelkezett QR-kódos jeggyel, így be tudott menni azzal az ígérettel, hogy visszamegy a többiekhez és hozza a cuccomat. Magamra maradtam egy idegen reptéren, németül beszélő emberek között, a zsebemben csak egy telefon és egy szál cigi (életem legdrágább szál cigarettája), és csak arra tudtam gondolni, hogy nem  érem el a gépet, a többiek itthagynak és elmennek Moszkvába, fizethetem vissza azt a rengeteg pénzt a Balassi Intézetnek, és szégyenszemre hívhatom fel a szüleimet, hogy a kicsi lányuk ennyire életképtelen, hogy kizárja magát a transzferről és lekési a gépet. Senkinek nem kívánom azt a kb. negyed óra érzelmi vihart, amikor a kétségbeeséstől és tehetetlenségtől legszívesebben sírva fakadtam volna. De szerencsére feltűntek a vörös fürtök, és a világ újra megmenekült. Azt hiszem, a többiek is látták, hogy itt most nincs helye a lebaszásnak, eléggé ramaty állapotban értünk vissza (én legalábbis biztosan). Csak akkor nyugodtam meg teljesen, mikor már fent ültem a gépen.   

Onnantól már csak néhány óra választott el attól az egyszerre szürreális és bájos várostól, amit úgy hívnak: Москва.   

Fentről még az ég is más

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s