32. Vivicitta futás, 10 km

Talán emlékeztek, hogy az első 10 km-es versenyem a tavalyi Vivcitta volt, ahol futás címszó alatt egy hosszú szenvedést sikerült művelnem, de így is jó élménnyel gazdagodtam és elég büszke voltam magamra. Adta magát, hogy az idei verseny szintfelmérő lesz: kíváncsi voltam, mennyit sikerült egy év alatt fejlődnöm. Meglehetősen elégedett vagyok. 
Mivel a Margitsziget teljesen szét van túrva, a Városligetbe költözött a verseny. A klasszikus 10 km-es városvédő futás vasárnap (04.09) délután 2-kor indult. Egy órával a rajt előtt érkeztem, lekötöttem a bringát, és megcéloztam a rajtcsomagfelvevő sátort. Elborzasztott a hosszú sor, ami a bejárat előtt kanyargott, de nem kellett aggódni, gyorsan haladtunk. Megszereztem a szajrét, megkerestük egymást Minccel, öltözés, zöldségcsipsz termékminta beszerzés, bemelegítés, és már a tömegben álltunk a rajthoz készülődve.
Útvonal
Szakaszos rajt volt, mi a vége felé álltunk, negyed 3 körül indultunk. Tudom, tudom, a Városligetből nehéz olyan 10 km-es kört tenni, ami van olyan látványos, mint a dunaparti futás, mégis meg kell jegyeznem, hogy a tavalyinál kevésbé volt élvezetes az útvonal. Gyönyörködni nem nagyon lehetett, a belvárosban futottunk épületek között az úton. A Nyugati vagy a Terror Háza nem igazán vált ki belőlem ámulatot, láttam már ezerszer. 
Ha röviden össze kéne foglalnom, milyen volt nekem ez a verseny, az mondanám, nehéz, de izgalmas. Rajt után elhatároztam, hogy beérem az 1 óra 10 perces iramfutókat, akik 7 perc/km-es egyenletes tempóval futottak. Pechemre olyan messze kerültek tőlem, hogy sokáig nem is láttam őket. Dilemmáztam, hogy ennek ellenére megpróbáljam-e utolérni őket, hiszen az azt jelenti, hogy gyorsabban futok az elején, mint kéne. Tartottam tőle, hogy túl sok energiát futok el a legelején, és a végére elfogy, de győzött a vágy, hogy lássam, tudom-e tartani a tempót az iramfutókkal. És nem titok, hogy az 1 óra 10 perces eredmény is vonzott. Gyorsítottam hát és elkezdtem becserkészni a 70 perces iramfutókat. 1 km táján sikerült is becsatlakoznom hozzájuk. 
Innentől nem volt más dolgom, mint felvenni a ritmust és tartani a tempót. Először kicsit lassúnak éreztem a sebességet, de tudtam, hogy később fogom még ezt túl gyorsnak érezni. Arra koncentráltam, hogy nyugi van, kényelmesen futok, és tartalékolok a végére. Meglepően könnyű volt a bandával maradni. Nem voltunk sokan, és folyamatosan előzgettük a már sétáló futókat. A 3 km-es táblánál meglepődtem, még csak a 2 km-est vártam. Valahol itt történt, hogy az egyik iramfutónkat telefonon hívták, így lemaradt tőlünk. Akkor még nem tudtam, hogy ennek később még örülni fogok. 
Sok izgalom nem volt, futottunk, az iramfutó időnként bíztatott minket és a körülöttünk lemaradó, megpihenő futókat. 5 km-nél volt frissítés, ittam, betoltam egy kis banánt meg egy szőlőcukrot, és szaladtam is, mert az iramfutó nem lassított le annyira, mint én, lemaradtam. Vicces volt amúgy, a frissítésnél rámkiabált egy lány, hogy “hajrá Szonja, már csak 5 km van hátra!”. Mondom wtf, honnan ismer ez a lány? Aztán rájöttem, hogy rajta van a rajtszámon a nevem. 😀 
A frissítés után belassult az idő. Amikor tudod, hogy igazából nem vagy már messze, de mégis korai a beérésről álmodozni. 6 km-nél kezdtem érezni, hogy fáradok, 7 km-nél a Hősök terénél pedig muszáj volt megállnom, úgy éreztem, elfogyott minden erőm. Nem tudtam, lesz-e még frissítés. Felváltva sétáltam és futottam, és néztem, hogyan távolodik az iramfutó társaság. Nagyon mégse ostoroztam magam, hiszen már az is eredmény, hogy eddig nem maradtam le. A Városligetbe érve láttam, hogy van még egy frissítőállomás vízzel, eléggé megörültem neki. Ezután kezdtem gondolkodni, mi legyen. Fáradtnak éreztem magam, és rossz volt, hogy egyedül kellett futnom, ki tudja, milyen sebességgel, nem volt kihez viszonyítanom. 
A 8. km előtt megérkezett a hős felmentő sereg: a verseny elején telefonálni hátramaradó Moós Gergely, a Dagadt Köcsög atyja  utolért, és bíztatott, hogy ne adjam fel és fussak vele. Pontosan erre volt szükségem, be is csatlakoztam hozzá. Itt azért már kezdett fájdalmas lenni a futás, kellett akaraterő. Hogy is mondják? A fájdalom elmúlik, de a dicsőség megmarad? Ezt az elvet követtem. 
A fordítónál szembejött Minc, jó volt ismerős arcot látni a tömegben. Gergely folyamatosan buzdító szövegeket tolt, és már tényleg látni lehetett a végét. Együtt értünk be a célba, és már jött is az sms az erdeménnyel: 1 óra 10 perc 45 másodperc. Egyéni rekord!!! Ez konkrétan 10 perccel jobb a tavalyinál. :O Gergelynek megköszöntem, hogy összeszedett, nélküle sokkal később értem volna be, nagyon hálás vagyok. 
A célban. Az óra a bruttó időt mutatja.
A szintfelmérést sikeresnek nyilvánítom. Jó látni a fejlődést, elég boldog vagyok. ^_^ Örülök, hogy kipróbáltam az iramfutókkal futást, nekem nagy segítség, máskor is fogom őket keresni. Az, hogy bele kellett sétálni, nem túl elegáns, de úgy tűnik, mégiscsak sok volt az elején a gyors futás, legközelebb már a verseny elején megkeresem az iramfutókat. Felemelő érzés nem a legvégén futni. A záróbuszt nem is láttam, és nem 16-an, hanem többszázan értek be utánam.
Vivicitta pipa
Ezzel viszont a vasárnapom nem ért véget, kis pihenés után felkaptam a bringámat, és mentem tüntetni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s