Tél a tavaszban, avagy a mátrai túlélőtúra

Április 22-én tartották volna a Decathlon Mátra Túranapot, de a szervezők a rendkívüli időjárásra való tekintettel elhalasztották. Jogos, félméteres hóban nem mindenki szeret túrázni. Mindez két nappal előtte derült ki – sejteni lehetett már a hét elején, mert elzárt falvakról és a hóhelyzetről szóltak a hírek, de ekkor lett csak hivatalos. Én jó előre foglaltam szállást Gyöngyösön, hogy a túra napján csak negyed órát kelljen utaznunk a rajtig. Gondolkoztunk foxszal, megpróbáljuk-e lemondani, de abban maradtunk, ha már így alakult, túrázunk ketten. 
Pénteken munka után elbuszoztunk Gyöngyösre. Az Ecohostelben szálltunk meg. Érdekes hely: elvileg hostel, közösségi helyek mégsincsenek, maximum a belső udvar tekinthető annak. A szobához saját zuhanyzó, wc és konyharész jár. Gyakorlatilag kaptunk egy minimálisan felszerelt apartmant, sőt, még törölközőt is. Nem panaszkodom, kényelmes volt így, hogy nem kellett osztozkodni senkivel, de fura, hogy hostelnek hívják magukat, annál azért jóval többet nyújtanak. 
Elfoglaltuk a szállást, majd sétáltunk egyet a belvárosban. Messzire nem kellett mennünk: Gyöngyös nem egy túl nagy város. A főtér meglepően kellemes volt, tele szép épületekkel és szobrokkal. A Vincellér Étteremben megvacsoráztunk. Mindig hülyén érzem magam, amikor bemegyünk egy elegánsabb helyre full utcai cuccban, és a pincér lesegíti rólam a decathlonos túrakabátot, de nem készültünk elegáns göncökkel. Minimális csomagot pakoltunk, hiszen amit vittünk, az jött velünk a túrán. Visszatérve, a vacsora remek volt, a pesti árakhoz képest meglepően kedvező áron. Más dolgunk nem maradt, csak aludni. 
Reggel korán összekészülődtünk. Még előző este kinéztük a kivasutat, aminek az állomása a szállástól 10 percre volt. A vonat Mátrafüredig közlekedik, mi a 8.45-ösre ültünk fel. Nagyon kemény volt, hogy a kocsi közepén igazi kályhával fűtöttek. Sajnos nem sokat éreztünk belőle, ez volt az aznapi első járat, nem volt ideje bemelegíteni a teret. Maga a vonatút nem volt különösebben izgalmas, a lillafüredi szebb helyeken jár. 
Kályha a vonatban
Mátrafüreden megkerestünk a Tourinform irodát. Várnunk kellett, mert még nem értek oda a kollégák. Az iroda egyben volt egy kávézó-sportkölcsönző hellyel, addig ittunk ott egy kávét. Mikor rendesen megnyitott a hely, vettünk Mátra turistatérképet. Kérdezte az eladósrác, hova tervezünk túrázni. Mondtam, hogy megpróbálunk felmenni a hegyre, de ilyen időjárási körülmények között nem biztos, hogy feljutunk. Lazán legyintett és kijelentette, hogy áh, simán feljuttok. Haha. Kivételesen én voltam az, aki nem becsüli túl a saját képességeit és nem tett meggondolatlan kijelentéseket. Simán benne volt a pakliban, hogy a hó miatt olyan a terep, hogy elakadunk. 
Gyakorlatilag a piros sávon haladtunk végig. Bár a nap nem sütött, nem volt hideg, és hamar kimelegedtünk a folyamatosan emelkedő úton. Az első akadály a Csepegő forrásnál ért minket: a megduzzadt patakon át kellett kelni. 
Víz!
Fox átugrált a köveken, én észrevettem egy hidat a közelben, azon sétáltam át. 😀 Nagyon rossz az egyensúlyérzékem, biztos beleestem volna a vízbe. 
Eddig is emelkedett az út, de most kezdett el igazán. Nehezítésként az olvadó hó nyomán víz csordogált végig az úton, sárossá téve azt. Hamarosan megláttuk a hó első nyomait. 
Hó!
Az út viszont kezdett bedurvulni. A lenti képen az út látható. Meglehetősen úgy néz ki, mintha egy patak lenne. 
Ez lenne az út
Szerencsére sokkal szélesebb nem lett, el tudtunk ugrálni a szélén. Egy szakasz viszont volt, ahol két oldalt sűrű tüskés, cserjés növényzet, előttünk mély víz, és tuskókon kellett átmászni. 
Fox küzd az elemekkel
Az egyértelmű volt, hogy páran jártak már ezen az útvonalom előttünk, végig láttam a lábnyomaikat. Később nagyon hálás voltam ezért. 
Ahogy egyre feljebb jutottunk, a hó mennyisége is látványosan megnőtt. 
Idilli
Egy ponton nem voltam benne biztos, hogy továbbjutunk: a hó súlyától annyira megsüllyedt néhány cserje lombozata, hogy teljesen elfoglalták az utat. Ez még nem lett volna akkora para, de egy részük hatalmas tövisekkel volt felszerelkezve. Percekig szenvedtünk a bokrokba ragadva, de végül kiszabadítottuk magunkat. 
Tavaszi tél
Amíg elértük a hóhatárt, az úton ömlő víz miatt haladtunk lassan, utána a hó miatt. Nagyon-nagyon káprázatos volt az erdő, ahogy a fákon zöldelltek a levelek, közben pedig hó vett körül. Mi pedig egyre kezdtünk lassulni. 
Itt már térdig is ért a hó
Próbáltunk a lábnyomokban lépkedni. Ha azok nem lettek volna, biztos visszafordulunk, így is megerőltető volt. Riszpekt és tisztelet annak, aki még szűzhóban tette meg az utat. :O A cipőm még nagyjából tartotta magát, de tudtam, hogy már nem sokáig, mert a lábnyomok alján több helyen latyakos víz állt. Egy ponton elvesztettük a piros sáv jelzést, cserébe megtaláltuk a biciklis utat. Kis kerülővel jutottunk vissza a pirosra, tettünk egy kitérőt a Kis-kő felé. 
Kilátás a Kis-kőtől
Elértük a Négyeshatárt 801 m magasságban. Itt pihentünk kicsit, ettünk csokit, amit direkt energiapótlás céljából hoztunk, és folytattuk az utat. Elkeserítően lassúak voltunk. Az útjelző tábla szerint 2,6 km volt már csak a hegytetőig, de tudtuk, hogy az lesz vagy másfél óra is ilyen sebességgel. 
Meglehetősen mély a hó
Addig volt rossz egyébként, amíg el nem fogadtattam magammal a tényt, hogy akkor most ez van, ezt kell csinálni. A cipőm már beázott, annak már mindegy volt. Haladni kellett, mert már közelebb volt a csúcs, mintha visszafordultunk volna. Bár a visszafordulás amúgy sem volt opció. Igaz, amikor elvétettük az utat, megfordult a fejemben, hogy ez a túra elég hülye ötlet volt és most egyébként lehet, hogy veszélyeztetjük magunkat, mert ha itt történik valami, ezer év, mire odaér a segítség, de még ekkor se akartam visszafordulni. Csak valahogy felérni.
Mély
Időnk volt bőven, kora délután volt, nem kellett attól félnünk, hogy ránksötétedik. Viszont egy teremtett lélekkel se találkoztunk egész úton.
Olyan térdig érősen mély
Indokolatlanul sokat nézegettem az endomondót, de csak nem akart közelebb kerülni a hegytető.
Havas táj
Ezen a túrán tényleg minden lépésért meg kellett küzdeni. 
Lábnyomok
Különleges látvány volt az is, ahogy a virágpor, kis levelek és füvecskék lepték el a havat, a fenti képen ezt látni. A fehérség sárgás-zöldes réteggel volt fedve.
Hidas-bérc
A Hidas-bércre érve (973 m) bükkös váltotta fel a tölgyest. Innen már nem kellett sokat felfelé mászni, távolság viszont még volt. 
A nap is kisütött
Sebtiben befaltuk a megmaradt pogácsáinkat, és nekigyürkőztünk az út utolsó szakaszának. A maradék 1-1,5 km úgy tűnt, soha nem ér véget. Csak emeltük a lábainkat, lábnyomba be, lábnyomból ki. Amikor már a térkép szerint is közel voltunk, még akkor is többszáz méter volt hátra. 
Ösvény a mély hóban.
A csúcshoz közel nem is volt feltűnő az időjárás szeszélyessége: itt a fák még nem bontották ki leveleiket. Teljesen validnak tűnt a havas táj, lehetett volna akár január. 
Lassan feltűntek az első épületek, és megláttuk a szanatórium kerítését. Jéjj, már mindjárt ott vagyunk! Egy utolsó nagy bugdácsolás után kiértünk az autóútra, ahol embereket és autókat láttunk. A többórás magány után meglepő volt visszatérni az emberek közé. Nem sok olyan bolond volt, mint mi: a többség kocsival jött a hegytetőre, de néhány túrázóval is találkoztunk. Ők valószínűleg a rövidebb utat választották felfelé vagy más irányból jöttek. Felsétáltunk a Kékestetőt jelző kőhöz. Fáradtak voltunk, de közben iszonyú boldogok és büszkék is. Megcsináltuk, amit nem sokan mertek/bírtak volna: feltúráztunk a havas Kékestetőre. Vajon hányszor lesz még ilyen alkalom az életben, hogy zöldellő fák közt, hóban túrázzunk erre? Jól használtuk ki a lehetőséget.
Fáradtan, de boldogan
Győzelmi fotó
A hegyen az összes létesítmény működött: az éttermek, a sípálya, a tv-torony kilátója és kávézója. 
TV-torony
Felmentünk a kilátóba. A nyitott kilátónál nem sokat időztünk, erős szél fújt és a tornyon olvadó hó eső formájában ömlött le. Beültünk a kávézóba, forró csoki társaságában gyönyörködtünk a panorámában, és élveztük, hogy ülhetünk. 
Kilátás
Azt eldöntöttük, hogy lefelé busszal megyünk. Elfáradtunk, megerőltető volt a túra, és sose jutottunk volna vissza Budapestre, ha gyalog megyünk le. 
Az a durva, hogy a táv a kitérővel együtt se lehetett több 10 km-nél, mégis 5 óránkba telt teljesíteni. Megértem, hogy a túranap szervezői így nem vállalták a rendezvényt. Nekem viszont életre szóló élmény volt ez a kaland, örülök, hogy végül belevágtunk. 🙂 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s