A jegyeket konkrét időpontra lehet venni: mi délre vettük, de félkor már bementünk, és senkit nem zavart ez a tény. Le akartuk adni a csomagjainkat, ám csak hosszas keresgélés és utánajárás után tudtuk meg, hogy az a főbejáratnál, a biztonsági ellenőrzés mellett van. Visszamenni nem lehetett, mert a jegyet le kell csippantani befelé menet. A kijáratnál egy biztonsági őr jófej volt, és megengedte, hogy elszaladjak a csomagokkal, leadjam őket, és nála visszamenjek. Gyanítom, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik így jártak, tényleg nem jelezték látványosan a csomagmegőrző helyét. Ha nem lett volna nálunk két hátizsák az egész hétvégére való holminkkal, nem lett volna ennyire égető a kérdés.

Megkönnyebbülve, cuccok nélkül vágtunk neki a múzeumnak, ami úgy tűnt, végtelen hosszú. Antik szobrok, freskók, aranyozott bútorok és oszlopok között haladtunk. Egyszerűen annyi látnivaló volt, hogy azt már alig tudtuk befogadni. A magyarázó feliratok kis hányadát tudtuk csak elolvasni, mert ha mindent elolvasunk, még most is ott böngésznénk.

Megnéztük az etruszk emlékeket, végtelen mennyiségű festményt és szobrot, és folyamatosan láttuk kiírva a Sixtus-káponát, mint a végső nagy látványosságot. 

Közben áthaladtunk a Térkép Szoba folyosóján, aminek a plafonja tele volt festve, és minden kis képecske maga egy műalkotás volt. 

Láttuk Raffaelló freskóit, Az athéni iskolát például, amit lehetetlenség szemből lefotózni.

A Sixtus-kápolna annyiból nem volt hatalmas meglepetés, hogy ugyanolyan festett, freskós terem volt, mint sok másik, annyi, hogy ez valamiért ismertebb, mint a többi. Nem lehetett fotózni, amit megint nem értek, annak fényében pláne, hogy mindenhol máshol engedték.

A kápolna után a múzeum kantinjában megettem életem legolajosabb pizzáját, majd a kávézóban ittunk kávét. Tudom, hogy szentségtörés délután capucchinot rendelni Olaszországban, de egyrészt a Vatikán nem Olaszország, másrészt ahhoz támadt kedvem. A pultos persze megvetően nézett a rendelésemet hallva, és az utánunk következőnek még hallottam, hogy olaszul magyarázott valamit a capucchinóról. Mi scusi.

Nem hittük el, hogy ilyen hamar a végére értünk a múzeumnak, ezért elkezdtünk újra körbejárni. Találtunk is antik szobrokat, korai keresztény emlékeket, bélyegeket és érméket.

Az udvaron egy elsőre érdektelen gömb állt, de ahogy az ember közelebb megy, kiderül, hogy több rétegből áll, és rendkívül látványos.

A szobrok közül az egyik kedvencem ez az érdekes megoldás: a ruha más anyagból készült, mint a fej. Mennyivel máshogy néznénk az ókori szokrokra, ha az összes így készült volna.

A másik kedvencem annak a rekonstrukciója, hogyan nézhettek ki az ókorban a szobrok. Régészek találtak festéknyomokat az antik szobrokon, úgyhogy valószínű, hogy színesek voltak. Megnyugtató, hogy nem hófehér, halott tekintetű szobrokkal vették körbe magukat, hanem életteli, vidám darabokkal. 

A csigalépcsőn át távoztunk a múzeumból, amikor közeledett a záróra. 

A tartalmas múzeumozás után elsétáltunk a Szent Péter térre, ami egyébként kisebb, mint amire számítottam. Hozzáteszem, hogy így is elég nagy, de valamiért hatalmasnak képzeltem. 

Próba-szerencse alapon beálltunk a biztonsági kapuhoz álló sorba a bazilikához. Hivatalosan 6-ig volt nyitva, ekkor már majdnem fél volt. Sikeresen bejutottunk, a belépés itt is ingyenes volt. 

Talán ez volt az első hely életemben, ahol belépéskor azt éreztem, mindjárt elsírom magam. Utólag kicsit megmagyarázhatatlan ez az érzés, de ahogy beléptem ebben a 220 m hosszú, 150 m széles, 136 m magas épületbe, letaglózott az érzés, mennyire apró és jelentéktelen vagyok. Értem már a középkori katedrálisépítés divatját, el tudom képzelni, hogy egy hívő lélek térdre borul ekkora érzelmi sokk hatására. Tökéletes pszichológiai fegyver. 

Én nem is tudtam, hogy a Piéta is itt található. Azt meg csak most olvasom, hogy azért van törhetetlen üveg mögött, mert egy magyar származású ausztrál geológus Jézusnak képzelte magát, és kalapáccsal nekiesett a szobornak 1972-ben. 

Ámultunk és bámultunk, és próbáltuk bejárni az egész épületet, amit nem egyszerű. Egy-egy oldalkápolna maga akkora, mint egy komplett templom. 

Az apszisban éppen misét celebráltak, az oda vezető terület le volt zárva. Távolról figyeltük a misét, érdekes volt. Mikor véget ért, megnyitották azt a területet is, így közelebbről is megnézhettük az oltárt.

Már látszott, hogy zárásra készülnek, a kincstárat nem is tudtuk megnézni. Megtaláltuk viszont a magyar korona elküldésének emléktábláját.

Az épületből kisétálva még megálltunk a Szent Péter téren kicsit, aztán elindultunk a metró felé. 

Este 10-kor indult a gépünk vissza Budapestre, ideje volt lassan elindulnunk. A gép persze késett, de Ferihegyen meglepi 100E busz várt minket, ami menetrend szerint már nem is járt. Hajnal 2 körül kerültünk haza. Nem vettem ki plusz szabadnapot, úgyhogy délelőtt mentem dolgozni. Bumbi még két napig hisztis volt, amiért egyedül hagytuk hétvégére – pedig volt szittere nem is egy.

Szóval Róma izgalmas volt, elképesztő látványos, és történelmileg monumentális. Amit láttunk, az csak kis szelete volt a rengeteg látnivalónak. Muszáj lesz egyszer ide is visszamennünk.