2013-ban kicsi magyar szakos egyetemista voltam, amikor elkezdtem észtül tanulni, és belefolyni a finnugrisztikába. Egy jól sikerült Kutatók Éjszakája után bekerültem az azévi ELTE-s IFUSCO delegációba. Sziktivkarban, Komiföldön találkoztam fiatal finnugristákkal a világ (na jó, főleg Európa és Oroszország) minden tájáról, és baromi motiváló volt az egész. Előadást is tartottam, az volt az első és utolsó konferenciás megnyilvánulásom. Volt utána IFUSCO Göttingenben, Pécsett, Helsinkiben és Varsóban is, de idén sikerült csak újra eljutnom: most nem írtam szakdolgozatot, nem dolgoztam, sőt, 2 vidám munkanélküli hétnek néztem elébe. (Ez utóbbi részt a konferenciára jelentkezéskor persze még nem tudhattam, de vidám volt tényleg, két munkahely között voltam éppen.) A helyszín Tartu, Észtország, a program és a társaság izgalmasnak ígérkezett. 

Jó is volt, de közben kicsit szomorú is. Ez már nem az én világom: nem vagyok se egyetemista, se kutató, se finnugrista, finnugor nyelven meg csak magyarul beszélek jól, észtül örülök, ha egy kávét merek kérni. Nincsenek kutatásaim, nem vagyok aktivista, nincs szakterületem, nem tanítok. Igazából sok keresnivalóm nem volt ezen a konferencián, csak az őszinte érdeklődés adott némi létjogosultságot a jelenlétemre. Foglalkoztat a finnugor világ, nyomon követem az alakulását, de én magam nem alakítom. Fura és keserédes volt rádöbbenni, hogy a részese lehettem volna én is, ha úgy alakul az életem. Nem mintha olyan rossz lenne most nekem – de néha meg kell gyászolni a “lehettem volnákat”. 

Magas-Tátra a levegőből

Tartuba eljutni egész napos, átszállós móka, ráadásul az utolsó pillanatig Damoklész kardjaként lebegett a fejünk felett a lengyel légitársaság sztrájkja – Varsóban akartunk átszállni a tallinni gépre. A sztájk végül elmaradt, eljutottunk Tallinnba, és május elsején este szerencsésen megérkeztünk Tartuba, oda már busszal. Nagyon furcsa érzés volt újra Tartuban lenni, és nem biciklivel érkezni. Lepakolás és gyors vacsora után spuriztunk a vezetett városnézésre, ahol Bogival  nem sok újat hallottunk, de legalább meglestem, milyen emberek jöttek a konferenciára. Az este közös sörözéssel zárult, a Püssirohukelder csarnoka csak úgy zengett a finnugor nyelvektől. 

Tartui este

A konferencia kifejezetten laza volt: más dolgom se volt, mint beülni az érdekesnél érdekesebb előadásokra és meghallgatni őket. Az ismerkedést mondjuk nem könnyítette meg a tény, hogy nem adtam elő, a legalapabb beszélgetésnyitó az “És te miről adsz elő?”. Az esti programok kellemes szociális események voltak: bemutatkozó este a Genialistide klubban, szaunázás a Tampere majában, záróvacsora a Vilde ja Vineben. Elvittek minket az észt nemzeti múzeumba, ahol tavaly már jártunk Bogival. Végre megvettem a felsőt, amit tavaly otthagytam, és egy évig bántam ezt a döntést. 😀 

A Võro Intézet épülete Võruban

A legjobb a szombati egésznapos kirándulás volt, én azt élveztem a legjobban. Võrumaat jártuk be kicsit. Azért izgalmas ez a terület, mert itt a võro nyelvet beszélik. Az észt nyelvet északi és déli észtre szokták bontani, és van olyan elmélet, mely szerint a délinek számító võro nyelv nem is az északi legközelebbi rokonnyelve – mondjuk ez azért kicsit erős. A võro a beszélői szerint nem is nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Nevét Võru városáról kapta, ami azért mókás, mert maga a nyelv sokkal régebb óta létezik, mint a város, amit csak 1784-ben alapítottak. A Võru Intézetben hallgattunk egy előadást, ami számomra csak részben volt érdekes, mert a konferencián részt vettem egy võro nyelvi workshopon. Érdekes egyébként, mennyire igyekeznek megtartani ezt a nyelvjárást: gyerekkönyveket, magazinokat jelentetnek meg rendszeresen, az iskolában is hetente van võro nyelvű óra, és a Kalevipoeget (észt nemzeti eposz) is kiadják képregényként võro és észt nyelven. Ez a képregény könyv egyébként iszonyat jól néz ki, tudnék neki helyet szorítani a könyvespolcomon. (Valószínűleg megveszem az első kötetet fizu után, 32 euró szállítással együtt.)

Rõugében ebédeltünk, ami azért volt zseniális, mert végre nem párolt zöldséget ettem párolt zöldséggel, ami három napig a vega ebéd volt a konferencián, hanem zöldségtallért főtt krumplival és a legindokolatlanabb észt találmánnyal, a sineppel. A sinep az egy elképesztő erős mustár, a wasabival vetekszik a csípőssége. Első kóstolásra beleszerelmesedtem.

Sänna

A következő állomás Sänna, egy kis majorság volt. Ez a hely két dolog miatt is érdekes. A régi majorsági épületben ma alternatív iskola működik, ahol teljesen a gyerekekhez igazítják a tanmenetet, amolyan igazi hippisen. Félreértés ne essék, ez szerintem elég menő. Másrészt itt találkoztunk Csüllög Edinával, a Finnugor Filmfesztivál egyik alapítójával és szervezőjével, aki a fesztiválról mesélt nekünk. Ő is nagyon laza arc, igazi művészember, aki az észt vadonba menekült a proto-uráli nyelv elől.

Hagyományos szauna

Az utolsó állomás a Suur Munamägi közelében található kis tanya, Mooska volt. A Suur Munamägi nem mellékesen Észtország legmagasabb pontja a maga 318 méterével. Mikor elhaladtunk mellette a busszal, csak egy sima kis dombnak tűnt. Mooska arról híres, hogy hagyományos füstös szaunájuk van, ahol szaunázni lehet, de ezenkívül egy másik szaunában füstölik a húst. A helyi néni nagyon sokat mesélt a szaunák világáról, ami egy ideig érdekes volt, de egy óra után kezdett unalmassá válni. Maga a tanya egyébként mesés helyen fekszik, hangulatos, erdei búvóhely, ahol meg is lehet szállni. A túra végén megkóstolhattuk a házi finomságokat: füstölt húst, vajkrémet, kenyeret, sőt, aki akart, ihatott egy felest is. Ha megyünk újra biciklitúrázni, érdemes lenne útba ejteni ezt a tanyát.

Ablakos budi

A kedvencem a kis bodega volt, ami wc-ként funkcionált. Értem én, hogy nagyon hangulatos a wc-n ülve az ablakokon kibámulni, de ezesetben inkább volt stresszes: amikor rajtad kívül huszan vannak a helyen, és esélyes, hogy másnak is pisilnie kell, akkor nem annyira jó folyamatosan azt lesni, ki közelít a bódéhoz, és melyik pontról lát meg premier plánban a pottyantóson üldögélve.

Kilátás a szobából

Tartuba visszaérve rohantunk elfoglalni a szállásunk – erre az estére már nem biztosítottak szállást nekünk a szervezők. A tavalyi hostunknál szálltunk meg, csak egy másik lakásban: ezúttal a helyi hacker főhadiszálláson kaptunk szállást. A lakás és a ház is megérne egy misét. Az épület egy ortodox templom szomszédságában található, régen iskola működött benne. Az elrendezése is iskolára emlékeztet: mosdó csak a folyosó végén van, zuhanyzó pedig egy helyen a földszinten. A hostunk szerint művészek, tanárok, zenészek lakják a házat. Ennek ellenére elég kihaltnak tűnt: egy fiatal nővel találkoztam csak a folyosón, aki majd halálra rémült tőlem.

Az este végére megtelt a helyszín

Egy program maradt más csak Tartuban: aznap este tartották a diákok dalosestjét (Tundengi Öölaulupidu). Pont akkor sikerült Tartuban lennünk, amikor a ballagás hete  volt. Szinte minden este volt valami ehhez kapcsolódó program, nem egyszer láttunk beöltözött diákokat a városban. A dalos estet a nemzeti múzeum mellett egy nagy parkos részen tartották, ide vonultunk azokkal, akik a városban maradtak a konferencia után. 2 euró volt  a belépő, és 1 euróért lehetett dalosfüzetet venni. Olyan volt az egész, mint egy kis fesztivál, ahol egy színpad van, és nem csak az előadók énekelnek, hanem mindenki. Én is próbáltam együtt énekelni a tömeggel, bár a dalok többségét nem ismertem, mégis egész jól ment. 🙂 Az este végére, amikor a legnagyobb slágereket énekeltük, érezhetően megváltozott a hangulat. Elég sok nemzettől lenne félelmetes, ha üvöltve énekelnének hazafias dalokat, de az észteknél valahogy annyira más az egész. Sugárzik belőlük, mennyire  örülnek, hogy a sok szívás után végre szabadok és függetlenek, és nem céljuk ezzel bárkinek kárt okozni. Jó volt kicsit még mélyebben belelesni az észt lélekbe. (A narvai látogatás után ez a kép kicsit árnyalódott, de erről majd akkor.)

Fotózó macska graffiti, Tartu

Két dolog volt csak nagyon kellemetlen: a minimalista infrastruktúra, ami többezer emberre 6-6 toitoival készült csak, ami miatt 25 percet álltam sorba, és a dermesztő hideg. 3 óra állva éneklés után nem éreztem semelyik végtagomat. A szálláson se volt kifejezetten meleg, de még mindig kellemesebb volt az idő, mint odakint.

Vasárnap reggel buszra szálltunk, és elutaztunk Viljandiba, de ez már a következő bejegyzés sztorija lesz. Az IFUSCO jó élmény volt, még úgy is, hogy kicsit kívülálló voltam – de csak kicsit. Többet szerintem nem megyek, nem mintha rosszul éreztem volna magam, de ez már nem az én világom, én csak kíváncsiskodni mennék, nem én vagyok a célközönség. Megismertem embereket, akiknek csodálom a kitartását és eltökéltségét, és megpróbálhatom nyomon követni a munkásságát, már ezért is érdemes volt ott lennem.

Kedves IFUSCO, egy öröm volt.