Eljött a Laulupidu második napja, a fő attrakció, amikor már délután 2-kor elkezdődik az éneklés, és egészen este 9-fél 10-ig tart. 

Reggel szétszéledt a csapat, Minc elment a tévétoronyba, Bogiék reggelizni, mi tovább aludtunk foxszal, és rögtön az ebéddel kezdtük a napot abban az olasz étteremben, ahol az első este megvacsoráztunk. Mielőtt elindultunk volna a Lauluväljakra, vettünk sört, azt a tippet kaptuk ugyanis az árusoktól, hogy a saját alkoholt be lehet vinni. Végigjártuk az előző napi utat a dalosünnep helyszínéig, illetve nem teljesen, mert a tenger felőli bejáratnál kötöttünk ki. Mivel a többiek a másik bejáratnál vártak, vissza kellett mennünk, így persze késtünk. A bejáratnál a táskákat nem nézték át, sikeresen bejutottak velünk a sörök is. 

A fák mögött ott van a színpad

Odabent elképesztő tömeg volt, az előző nap ahhoz képest smafu volt. A domboldalon esélytelen lett volna leülnünk, már csak a fás részen találtunk helyet a domb tetején, aminek előnye, hogy árnyékos, de hátránya, hogy a kórusokból és a kivetítőből semmit se látni. Végülis ráértünk, előttünk volt az egész nap, bármikor odamehettünk közelebbről nézni a műsort. 

Ahogy telt az idő, a körülöttünk lévő helyek teljesen megteltek emberekkel. Érdekes volt, hogy több külföldi társaság is a közelünkbe telepedett, egymástól teljesen függetlenül. Sok külföldi volt a dalosünnepen, valószínűleg ez is az egyik oka volt annak, hogy délután 3-kor már nem adtak ki több helyszíni jegyet, mert egész egyszerűen teltház volt. A hírek szerint 62.000 jegyet adtak el összesen, ezen felül még 35.000 kórustag volt a téren, a becslések szerint vagy 100.000 ember volt a Laulupidu második napján. (Azóta olvastam olyan véleményeket, hogy ez fizikai képtelenség, ennyien nem voltak, de tény, hogy ki kellett tenni a teltház táblát.) 

Néha elmentünk kaját vagy nasit venni – a nasi inkább zöldség vagy gyümölcs volt, csipszet nem is nagyon láttunk, mi is borsót ettünk, répát meg málnát. Az ivást nem erőltettem, a sört pláne nem, egyszer mentem el mosdóba és 45 percig álltam sorba, inkább nem akartam kockáztatni. 

Lengenek a zászlók

A második napot én kevésbé élveztem, mint az elsőt. Az első nap nyilván rövidségéből fakadóan összeszedettebb volt, pörgősebb, bensőségesebb, engem sokkal jobban megérintett. A második nap inkább piknikjellegű volt, a zene sokszor csak háttérzajként ment. Este 8 körül már mi is közelebb mentünk, néztük a kivetítőt, próbáltunk énekelni, de kényelmetlen volt a tömegben egymáshoz nyomódva álldogálni, és az emberek alig énekeltek, ami tök bénaság. Azért mentem, hogy az észtekkel énekeljek, erre nem énekeltek. A kulturális miniszter is megszakította egyszer a műsort egy beszéddel, amiből nem sokat értettem, de azt érzékeltem, hogy sokan morogtak a beszéd alatt, és később a hírekben is azt olvastam, hogy nagyon nem odaillő dolgokat mondott, és próbált politikát csinálni az egész dalosünnepből. 

Ott voltam! Ez már a legvége, az emberek elkezdtek elszállingózni

Az mindenesetre cuki volt, amikor a karmesterek egyesével koszorút kaptak a nyakukba, akkor tapsot kapott mindenki! Úgy tűnik, Észtországban a karmesterek a szupersztárok. A zárás elhúzódott, a beígért 9 helyett 10 körül lett vége az egésznek. Olyan érzésem van utólag, hogy az első napra az igazán lelkesek mennének ki, a másodikra meg megszokásból mindenki. Persze látszott, hogy az észteknek ez egy közösségi esemény, családok, barátok töltöttek együtt egy délutánt, nekik ez erről szólt, valószínűleg nekem voltak más elvárásaim. Ettől függetlenül nagy élmény volt, nagyon is megérte, és 5 év múlva is szeretnék ott lenni. 

Tornyok a tetőről

Éhesen voltunk és sörre vágytunk, kerestünk hát egy helyet a belvárosban, ami megfelelt az igényeinknek. A Terass Café nevű kajálda nyert, ahol tavaly ettünk egy gyorsat foxszal, amikor megérkeztünk Tallinnba. A tetőteraszon ültünk, szép volt a város fentről. Ettünk, ittunk, méltó módon zártuk le a dalosünnepet.