2023. április 29. szombat
Reggel fél 10-kor indultunk a méltán híres Arany körútra, ami amolyan must-see útvonal Izlandon tele izgalmas látnivalókkal. Az út 230 km-en át kanyarog hőforrások, gejzírek, vízesések között.

Már nagyon vártam, hogy elhagyjuk Reykjavíkot. Kicsit még most sem tudom, mennyire tetszett a főváros: csodaszép helyen fekszik, az öböl gyönyörű, meg a hegyek is, amikor körbeveszik, de építészetileg nekem túlságosan vegyes. A bájos régi házacskák mellett váratlanul monumentális épületek törnek elő, emiatt nem annyira egységes a városkép. Persze nem tartom rondának, meg a hangulata nagyon is tetszett, de már nagyon kíváncsian vártam a vidéki Izlandot.

Hát nem kellett csalódnom: tényleg egy csodaországban jártunk. Az autóút mentén helyes kis zöld dombok, csörgedező patakok és széles folyók váltották egymást, a távolban hósipkás hegyek tünedeztek fel. Láttunk izlandi lovakat és bárányokat is. Az izlandi lovak nagyon különlegesek: nagyobbak egy póninál, de nem sokkal, és gyakorlatilag vadlovakként élnek. Annyira komolyan veszik a fajtatisztaságot és a lóbetegségeket, hogy amelyik ló bármi okból elhagyja a szigetet, azt már nem lehet visszahozni.

Első megállónk a Þingvellir nemzeti parkban található Þingvellavatn tó volt – ez Izland második legnagyobb tava. Ahol megálltunk, nem csak emiatt különleges: ahogy Izland lakossága növekedett, felmerült az igény, hogy a helyiek közös gyűlést tartsanak. 930-ban aztán a mai Þingvellirben gyűltek össze az izlandiak, hogy a Alþingi népgyűlésen jogi kérdéseket vitassanak meg, törvényeket hozzanak. Ezeken a gyűléseken bárki szabad ember felszólalhatott. Az Alþingit tartják a világ legrégebbi népgyűlésének, a mai izlandi parlament gyakorlatilag ennek a jogutódja.

Azt pontosan nem tudni, hol volt a Lögberg, azaz a “jog hegye”, ahonnan a törvényeket kihirdették, mert az eltelt ezer évben a környezet változott és a sziklák mozogtak, mindenesetre egy zászló jelzi az egyik feltételezett helyszínt.

Ha már sziklamozgás… itt ér össze az eurázsiai és az amerikai kontinens, egy hasadékban végigsétálva gyakorlatilag a két kontinens között jár az ember. A tektonikus lemezek évente két cm-t távolodnak egymástól – el lehet képzelni, mennyit változott a táj ezer év alatt… A szurdokban nagy élmény volt sétálni, egyik oldalamon Amerika, a másikon Európa.

A kontinensek között sétálva egy út vezetett az Öxarárfoss vízesésig. Nagyon ki kellett lépnünk, ha el is akartunk menni odáig, és vissza is akartunk érni a megbeszélt időpontig a buszhoz. A rohanás még úgy is megérte, hogy totál leizzadtunk és késtünk (de nem mi voltunk az utolsók!). A vízesés csodaszép volt.

Visszafele még beugrottunk a konténeres mosdóba, ahonnan meglepően szép volt a kilátás.

Következő megállónk Laugarvatn faluja volt, ahol a tóparton több hőforrás is található. Pont a közeli hotel vendégei “sütöttek” kenyeret a parton, amikor odaértünk. A hőforrás környéke olyan meleg, hogy az iszapba el lehet ásni a lábasba helyezett kenyeret, ami aztán 24 óra múlva megsül. (Videó a “sütésről” itt.) A parton több helyen gőzölögnek a hőforrások, a vizük kellemes meleg, túl kellemes is – aki ebben megfürdik, azon nem sok bőr marad. Mégis jólesett kicsit melengetni a kezeimet felettük, elég hideg szél fújt a tóparton.

Az aznapi leghosszabb megállónk a Strokkur gejzírnél volt. Jól kiépített látogatóközpont várta a turistákat, ahogy a Þingvellir nemzeti parknál is, és ahogy a legtöbb helyen, itt is ingyenesen meg lehetett nézni a látványosságokat. A fő attrakció Strokkur gejzír mellett több kisebb hőforrás és alvó gejzír is található a geotermikus területen.

A Strokkurt onnan lehet felismerni, hogy telefonokat és kamerákat a magasban tartó turisták állják körül, aztán egyszer csak felcsap egy nagy víztömeg, ami aztán gőz formájában el is szublimál. Nagyon látványos, és nagyon izgalmas!

A gejzír 6-8 percenként tör fel, és amíg ott voltunk, változatos kitöréseket láttunk: elsőre két kisebb kitörést láttunk, utána inkább az egy nagyobb volt a jellemző. Egyszer odaálltunk a gőz irányába a kitörés előtt, és kis meglepetésünkre teljesen beterített a meleg gejzírvíz. Tiszta víz lett a hajam és a ruhám, de nem bántam, hiszen hányszor mondhatom el, hogy gejzíres lett a hajam? Egyébként meglepően gyorsan történik egy-egy kitörés, magát a kék vizet csak egy pillanatig látni.

Körbejártuk a területet, aztán a látogatóközpontban vettünk pár dolgot a szuvenírshopban (például egy plüss puffint), és megettük ebédre a szendvicseinket.

Nem sokat kellett utaznunk, és újabb világhírű látványossághoz értünk: a Gullfoss-vízeséshez (amit egyébként gutlfossznak kell ejteni, az izlandi dupla ‘ll’ ejtése ‘tl’). Nehéz is bármit írni erről a vízesésről, annyira lélegzetállító. Akármeddig el tudtam volna nézni, ahogy a végtelen vízár lezúdul a sziklák mélyére.

A Gullfoss ‘arany vízesést’ jelent. Hálistennek azokból a tervekből nem lett semmi, hogy itt vízerőmű épüljön, pedig a 20. század elején ez még komoly fenyegetés volt, de szerencsére ma már természetvédelmi terület.

Egészen közel lehet sétálni a folyóhoz, ahol folyamatosan szitál a vízpermet – távolról ezért gyakran látni szivárványt, ha süt a nap. Elképesztően szép volt, közben hangosan zúdult a víz folyamatosan.

Ezután Reykjavík felé indultunk vissza. A déli területeken még bőven volt hó. Egy helyen álltunk már csak meg, leginkább pisiszünetre, Selfoss városkában. Itt beletapicskoltam a hóba is, de már erősen vizes állapotban volt. Egy cukrászdába tértünk be hárman, ahol volt gluténmentes csokitorta – isteni jelként vettem, hogy kóstoljam meg.

A szállásra visszaérés után lepakoltunk, aztán elszaladtunk egy ajándékboltba, ami este 7-ig nyitva volt. Abban maradtunk, hogy nem megyünk vacsorázni, a maradék szendvicseinket esszük meg, csak sörözni ugrottunk el a Brewdogba. Eléggé megszerettük azt a helyet, ahol már régi ismerősökként fogadtak minket, és csináltak nekünk helyet az egyik boxban.