Kicsit becsapós a cím, mert Szádvárnál nincs pecsét, úgyhogy nem hivatalos kiszállópont, de körülbelül odáig jutottunk, amikor egy alvásnyi időre megszakítottuk a túrát. Mert persze a logisztika a 24-es szakaszon sem volt egyszerű – pedig az lehetett volna. Az Aggtelek-Bódvaszilas 32 km-es távot tökéletesen teljesíteni lehetett volna úgy, hogy kb. a táv felénél, Szelcepusztán megszállunk, de pont gyerektábor volt a turistaházban akkor, amikor mentünk volna. Sokféle opció felmerült ezután, köztük a “toljuk le a távot egyben” (ezt megvétóztam), “bivakoljunk” (ezt is, utólag nagyon örülök is neki), vagy “szedjük szét három napra, első nap babatúra Jósvafőig, második nap Szádvár/Szögligetig, harmadik nap Bódvaszilasig” (ez Foxnak nem tetszett). Végül az az opció nyert, hogy egy hétvége alatt járjuk le, Szádvárnál lejövünk a hegyről, hogy Szögligeten aludjunk egyet.

2023. augusztus 19. szombat
Hajnalok hajnalán indultunk útnak a már megszokott főhadiszállásunkról, Fox anyukájától. 6:17-kor szálltunk fel a kazincbarcikai buszra, majd 6:36-kor már indult is a csatlakozásunk Aggtelek felé. Iszonyat mázlink volt, mert először beállt egy busz, ami nem Aggtelekre, hanem a Jósvafő-Aggtelek vasútállomásra ment, ami Aggtelektől 18 kilométerre található! 18 km! Totál megtévesztő, ha az ember nem ismeri a környéket és a buszokat. Csak azért nem szálltunk fel, mert egy nő szólt, hogy az a busz nem Aggtelekre megy. Utólag is hálás szívvel gondolok vissza erre a jótét lélekre, sok idegeskedéstől mentett meg minket. Pár perc múlva beállt a ténylegesen a buszunk, amivel 7:45-re értünk Aggtelekre. Ha a rossz buszra szállunk, annyira az sem lett volna katasztrófa, mert Jósvafő-Aggtelek vasútállomásról 8:25-kor indult egy busz Aggtelekre, szóval bő egy órával később, de odaértünk volna úgy is. Azért jobb volt így.

A buszról leszállva elsétáltunk a már ismerős barlangbejáratig. Még ébredezett a környék, az étterem teraszán is csak pakoltak még a pincérek, a látogatóközpont és a jegypénztár sem voltak még nyitva. Megreggeliztünk egy-egy szendvicset, aztán átültünk a 8-kor nyitó étterembe kávézni. Már itt rengeteg szúnyog volt, de az előző nap beszerzett szúnyogriasztó spré hatékonynak bizonyult. Körülöttünk mindenki csapkodta a szúnyogokat folyamatosan, csak mi nem.

9 előtt indítottuk a túrát, de már ekkor erősen sütött a nap. A barlangtól lépcső vitt fel a szikla tetejére, ahonnan megnéztük a kilátást. Odafenn nem meglepő módon egy karrmezőn vitt az ösvény, ahol elég nehéz volt haladni. A fű vizes volt, körbedongtak a bogarak, a túra eleje emiatt annyira nem volt élvezetes. Mászni is elég sokat kellett, és megdöbbentően lassan értünk Jósvafőre, a barlang ottani kijáratához, ami csak 5 km-re volt Aggtelektől. Alig indultunk el, de itt tartottunk egy hosszabb pihenőt, mert a meleg eléggé kikezdett minket. Érezni lehetett, hogy ez nem lesz egy könnyű túra, és még sok kilométer várt ránk.

A büfében vettünk kólát, ami eléggé felfrissített. Menő szalamandrás pólóval távoztunk az ajándékboltból, nem tudtuk otthagyni. Dél körül indultunk tovább, visszamásztunk a dombra, hogy aztán leereszkedhessünk Jósvafő településre. A kis falu meglepően rendezett, és nagyon tetszett a házak között csörgedező Jósva patak.

Arra azért nem panaszkodom, hogy unalmas lett volna a táj. Alig értünk ki a házak közül, a Kossuth-barlangra bukkantunk, ahol a föld mélyéről kiáramló hűvös levegőnél hűtöttük magunkat. A Kossuth-barlang 1600 méter hosszú, és bár már 1956-ban elkezdték a feltárását, csak 2010-ben sikerült átjutni a beszédes elnevezésű Reménytelen szifonon, és elérni a barlang végpontját. Idén történt egy tragédia itt, egy barlangászra rászakadt egy víz alatti szakaszon a törmelék, a mentésről itt olvasható egy hosszú és szívszorító beszámoló. A bejáratnál gyertyákat és egy fotót is elhelyeztek az emlékére.

Továbbsétálva a Jósva mentén kezdődött a vadregényes Tohonya-szurdok, ami a szádelői szurdokot juttatta eszembe.

Ahogy ez véget ért, következett a villanypásztor, és a hucul ménes nyári lakhelye. Találkoztunk is a lovakkal, akik megfelelő távolságot tartva figyeltek minket. Megint alig tettünk meg pár kilométert a legutóbbi pihenőnk óta, máris meg kellett állnunk újra. Úgy éreztem, muszáj ennem valamit, úgyhogy a földút mellett megebédeltünk. A távolban felhők gyülekeztek, és dörgést is hallottunk, de nem jutott át a vihar a dombokon.

Innen egy elég kellemetlen szakasz következett a tűző napon, amíg ki nem jutottunk a kerítés túloldalán. Az erdő szélére értünk, végre árnyékba! Tudtuk viszont, hogy hegymenet következik, úgyhogy itt kihasználtuk a lehetőséget, és a puha fűben elterülve bámultuk a mezőt meg a távoli hegyeket.

Az erőt adó pihenő után felmásztunk a szőlőhegyre, hogy aztán leereszkedhessünk ugyanabba a völgybe, ahol a hucul ménes is lakik. Ezen kicsit morogtunk, mert ha a földutat követtük volna a lovaktól, megspórolhattuk volna a hegymászást, de hát követni kell a kéket… Egy ponton hatalmas pocsolya állta utunkat, amit nem volt könnyű kikerülni, de megoldottuk.

Áthaladtunk Szelcepusztán, éppen nagy volt a csendesség a turistaház körül, de egyértelmű jelei voltak annak, hogy itt bizony táboroznak. Megállhattunk volna itt is egy újabb pihenőre, de inkább továbbmentünk, és a Ménes patak mentén egy esőbeállóban tartottunk egy hosszabb pihenőt.

A Patkós forrás vizében hűtöttük az izotóniás italokat, és a pólóinkat is a vízbe áztattuk, úgy vettük fel, vizesen, hogy addig is enyhüljünk egy kicsit, amíg párolog a víz rólunk.

A következő pecsételőhely Derenk volt, az elhagyatott falu, de addig még kicsit a patak mentén kellett sétálni, aztán felmászni a fennsíkra. Már elég kimerültek voltunk, mikor végre a faluhoz értünk. Fox el is terült a fűben, míg én megnéztem a kiállítást – itt egyébként simán aludhattunk volna, ha a bivakolás mellett döntünk.

Derenkre az 1700-as évek elején telepítettek be lengyeleket, miután a falu lakossága pestisben kihalt. 1943-ban viszont a falu gyakorlatilag megszűnt: a lakosokat áttelepítették más falvakba, a házakat lebontották. És hogy mindezt miért? Mert Horthy vadászterületet alakított ki magának a környéken, és a falu zavarta köreit. Igaz az is, hogy a helyiek is kérték már egy ideje, hogy telepítsék át máshova a falut, ahol jobb a termőföld, de nem arra gondoltak, hogy szanaszét költöztetik őket, egymástól távol lévő településekre. A házakat lerombolták, ma csak a múzeum, egy újonnan felhúzott kápolna, és egy omladozó épület található a falu helyén. Ezen a képen nagyon szépen kirajzolódnak a lakóházak nyomai.

Az egykori főutca mentén táblák jelzik az épületek helyeit, és hogy a ház lakóit hova telepítették tovább. Tényleg a megyén belül össze-vissza költöztették őket, nem tudom, mi lehetett a logika.

Amikor már azt hittük, kiértünk a faluból, egy tábla jelezte a Temető utcát. Én még éreztem magamban erőt, hogy a dombon felmászva elmenjek a temetőig, Fox megvárt. A rendezett kis temető a fák között bújt meg, több síron is látszott, hogy nemrégiben látogatták. Derenken a gyerekek nagyja nem élte meg a felnőttkort: a temetőben nyugvók több mint fele tíz év alatti gyerek, és az eltemetett gyerekek fele egyéves koruk előtt halt meg – én is láttam párhetes csecsemő fejfáját.

Elhagyva a falut már nem kellett sokat sétálnunk, hogy a válaszutunkra érjünk: egy elágazásnál a kék ment tovább a Szádvár felé, mi azonban a zöld utat követtük, ami levezetett a hegyről. Ez érintette a szádvári tanösvényt is, amin másnap végigmentünk. Még olyan 5 kilométerre voltunk Szögligettől, a lábunkban már több mint 20 km, kimerültem, izzadtan vánszorogtunk, de legalább az erdő igazán vadregényes volt mohás sziklákkal és égigérő fákkal.

A Szalamandra ház már a civilizáció közelségét jelezte, innen betonút vezetett a faluba. Elhaladtunk egy kőfejtés mellett, aztán végre beértünk a faluba. Egészen másra számítottam, Szögliget kifejezetten rendezett kis falu. A Holló vendégházba igyekeztünk, ahol éppen egy házassági évfordulót ünnepeltek az étteremben, de házigazdánk gyorsan megmutatta nekünk a szobánkat. Teljesen alapfelszereltségű szoba volt, semmi extra, két ágy, egy hűtő meg egy kis fürdőszoba, de nekünk tökéletesen megfelelt. Házigazdánk hamarosan visszatért három felespohárral, és pálinkával koccintottunk. Kicsit beszélgettünk, aztán ő sietett dolgára, de előtte még kitöltött nekünk egy-egy pohárkával, amit a szoba előtti padnál megiszogattunk. Sajgott a lábunk rendesen, reméltük, hogy másnapra helyrejön annyira, hogy be tudjuk fejezni a túrát.