Azon a hétvégén, amikor Rudabányán jártunk, jutottunk el Szádelőbe is. Ez a szlovákiai, a határtól pár km-re található szurdok az egyik oka annak, hogy jogosítványom lett. Évek óta el akartunk menni ide, de autó nélkül nem egyszerű, mert tömegközlekedés nincs a két ország között. Olyan terveket szőttünk, hogy ameddig lehet, vonatozunk, aztán biciklivel vagy gyalog közelítjük meg a szurdokot. Amikor végre rászántam magam a vezetés elkezdésére, erős motiváció volt, hogy el tudjunk menni Szádelőre. És a terv bevált, idén nyáron tényleg ott jártunk!

Esőt írtak aznapra, de nem vagyunk cukorból, úgyhogy délelőtt elindultunk Szlovákia felé. Az előző nap meglátogatott Rudabánya felé vitt az út, aztán kis utakon kanyarogtunk a határ felé. Szép volt a táj, főleg amikor már a közelben jártunk: mellettünk a láthatárt betöltötték a hegyek. Szádelő település végében kezdődik a szurdok, a parkolóban 2 eurót kellett fizetni.

Mielőtt útra keltünk, a büfében gyűjtöttünk erőt: Fox Kofolával, én egy jó Zlatyval. Ahogy kortyoltam a sört a büfé padján, és közben szólt a szlovák rádió, teljesen otthonosan éreztem magam. Prága óta mindig elkap ez az otthon-érzés, ha szlávul beszélnek körülöttem. Ahogy üldögéltünk, megérkezett a szélvihar, a magyarul egyébként tökéletesen beszélő büféslány bepakolta a szél által felkapható dolgokat. Jobbnak láttuk elindulni, mielőtt tényleg elkap minket a vihar.

Amikor mi elindultunk, mások akkor siettek vissza az autóikhoz, de úgy voltunk vele, hogy ha már idáig eljöttünk, mi bizony esőben is túrázni fogunk. Betonút vitt a fák között: elképesztően zöldek voltak a fák, mellettünk tisztavizű patak csordogált, amit kis vízesések törték meg, és sziklafalak magasodtak a fák mögött. Tájékoztató táblák is álltak az út mentén, ezeken magyar és szlovák nyelvű szövegek is olvashatók.

Egy ponton fel kellett vennünk az esőkabátokat, mert tényleg nagyon szakadt, még a fák között is – pedig általában a lombkorona felfogja az vizet. Szerencsére a nagy zuhé nem tartott sokáig. Pár kilométer után elértünk egy esőbeállóig, ott megettünk pár szendvicset. Mire végeztünk, elállt az eső, sőt, még a nap is kisütött.

A szádelői tanösvény útvonalát követtük, ami kb. 9 km. Maga a szurdok 3 km, utána fel kell mászni a fennsíkra. Ez egy jó mászás volt, többszöri megállással, de odafentről olyan panoráma fogadott, ami megért minden izzadságcseppet. A legtöbb fotó innen készül a szurdokról, innen látni át az egészet felülről. Elképesztően gyönyörű! Az nem tűnt fel eddig, hogy a kilátás egyenesen egy távoli gyárra mutat, ami kicsit ront az összképen. Látszott viszont a híres Cukorsüveg szikla, amiről valamiért azt hittem, hogy egy tó közepén áll. 😀

Egy szép mezőn folytatódott az út, aztán nemsokára egy magyar csapatba futottunk, akik nagyon nem találták az utat a parkoló felé, pedig egy út vezetett csak arra. Útbaigazítottuk őket, mi pedig letértünk a tanösvényről. Úgy láttuk, bőven van még időnk, és tettünk egy kitérőd az áji vízesések felé. Ehhez a nemrég megmászott fennsíkről le kellett ereszkednünk a hegy túloldalára, egészen Áj faluig. Lefele menet azért kicsit elkeserítő volt, mennyit megyünk le, mert tudtam, hogy ugyanennyit kell majd visszamásznunk.

Áj csendes kis falu, a kis házak között ki is masíroztunk belőle rögtön, mert a vízesések kicsit odébb láthatók. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az autóút mentén több helyen lépcső vezet egy szélesebb árokba, ahol a víz folyik. A patak mellett is vezet egy út, de nem mindenhol járható, van, ahol a víz kimosta teljesen.

Mi végigjártuk az összes vízesést, de pont egy vízhiányosabb időszakban jártunk ott, így a leglátványosabb, nagy vízesésből alig csordogált valami, a kisebbeknél viszont jobban felduzzadt a víz. Itt is találkoztunk magyarokkal, itt is útbaigazítást adtunk.

Visszasétáltunk a faluba, majd rajta át, és ki a településről, vissza a szádelői szurdok felé. Ehhez vissza kellett mászni a fennsíkra, majd a hegy túloldalán le a szurdokba. Tehettünk volna egy kitérőt a tornai várhoz, ami nagyon szépnek tűnt már lentről is, de az újabb mászást jelentett volna, és már így is fáradtunk. Gyülekeztek a viharfelhők, és a távolból mennydörgés hallatszott, úgyhogy inkább igyekeztünk minél hamarabb visszaérni a kocsihoz.

A hegyre egy kis rövidítéssel, egy jelöletlen ösvényen értünk fel, ami a térkép szerint becsatlakozott a turistaútba. Teljesen megdöbbentem, amikor a turistaút helyén sziklás, köves hegyoldalba érkeztünk, ahol alig látszott az út, és a jelet is folyamatosan keresni kellett. Közben a vihar közeledett, mi meg ott voltunk egy teljesen nyílt, magaslati terepen, ahol azzal ment az idő, hogy újra és újra megtaláljuk az utat. Nem szoktam túra közben kétségbeesni, itt azért nyugtatgatnom kellett magamat, hogy visszajutunk.

Nagy nehezen visszaértünk a fennsíkra, de a terep nem lett sokkal jobb: köves, csúszós, sziklás, ráadásul elkezdett csöpögni ez eső. A kilátás legalább szép volt, de az is látszott egyértelműen, hogy a vihart nem ússzuk meg, körbezártak a viharfelhők.

Hamarosan már csak le kellett jutnunk a fennsíkról, ahonnan egy sziklás, meredek út vezetett le. Természetesen akkor kezdett el a legjobban esni, amikor itt jártunk, egy helyen sikerült is seggre ülnöm, mert megcsúsztam az egyik sziklán.

Az út vége sáros volt, ott a fél erdőt cipeltük a talpunkon, de jó fél óra ereszkedés után lejutottunk! Visszaértünk a faluba és a parkolóba, ahol rajtunk kívül már csak egy autó várta gazdáját, akik pont utánunk futottak be.

Cipőcsere és kis melegedés után indultunk el haza. Már a határ magyar oldalán jártunk, amikor dupla szivárvány tűnt fel az égen. Már sötétedett, mire visszaértünk Ivánkára.

Ez a túra is izgalmas volt, a Szádelői szurdok tényleg érdemel egy látogatást. Nagyon boldog vagyok, hogy végre megnéztük.