2024. március 9. szombat
A wellness enyhítette a lábaink sajgását, de azért reggel még éreztük az előző napi igénybevételt és izomlázat, bár legalább ezúttal nem törte fel a sarkam a bakancs. Szerettünk volna 9-kor elindulni, hogy biztosan elérjük a 13:47-es buszt Boldogkőváralján, de engedélyeztünk magunkat még egy kis pihenőt, így csak fél 10-kor csekkoltunk ki a hotelből. Viszont a körülményekhez képest frissek voltunk és tettrekészek – én legalábbis -, úgyhogy jók voltak az esélyeink a korai befejezéshez.

Mielőtt visszatértünk volna a kékre, beugrottunk a benzinkútra egy kávéra, utána sétáltunk csak el az encsi pecsétig. Átbaktattunk az ébredező városon, a szombat délelőtti bevásárlást intéző embereken, és a szegényes utcasorokon jutottunk ki a városból.

Bicikliúton gyalogoltunk, de a hidaknál ez az opció megszűnt, kénytelenek voltunk újra az autóúton menni – nem volt egy jó élmény, pláne hogy ezen a pár kilométeres szakaszon három baleseti emlékhelyet is láttunk.

Gibárton a vízerőmű kerítésén volt a pecsét, ami kis kitérő a kékről. Egy szerpentinen kikanyarogtunk a településről, aztán végre újra a természetben találtuk magunkat: a temető után szántóföldeken haladt át a földút, és a nem is olyan nagyon távolban már a boldogkői várat is ki lehetett venni.

Egyszer csak szembetalálkozunk egy párral és három vidáman szaladgáló kutyával – az egyik huskyszerű jószág nagy boldogan futott felénk, a kezemet is megnyalogatta. Csodálkoztam is, milyen lazán szabadon engedik a gazdák a kutyukat, aztán elmondták, hogy Hernádcécén csatlakoztak hozzájuk, azóta jönnek velük. Eszembe jutott a balatonhenyei Vuk kutya, aki hasonló módon lett a túratársunk, bár őt mi vittük vissza, miután valakikkel útra kelt. Ez a három kutya viszont nem akart velünk jönni, ők határozottan mentek tovább Gibárt felé.

Mi pedig Hernádcéce… akarom mondani Alsócéce felé közeledtünk. A pecsét neve ugyanis Hernádcéce, de az az eggyel odébbi település, mi valójában Alsócécét érintettük csak. Eddigre az idő is felmelegedett, de sajnos a kabátokat ezúttal nem tudtuk a táskákba gyűrni, hiszen az egész hétvégérevaló holmink nálunk volt.

A szél azért fújt valamennyire, és pólóban voltunk, néha egy kis szellőztetéssel javítottunk a közérzetünkön. Az én kabátom olyan, hogy teljesen tartja a meleget a karoknál, ilyen esetben viszont sajnos az izzadtságot is… néha levettem, a szél megszárított, aztán visszavettem.

Hernád/Alsócéce után már szinte a célegyenesben éreztük magunkat: szembe kerültünk a várral, a következő pecsét alig egy kilométerre volt, és az idővel is jól álltunk.

A boldogkőváraljai vasútállomás bedeszkázott épülete szomorúan árválkodott a sínek mellett, tavaly december óta nem járnak már erre vonatok. Való igaz, hogy innen még messze van a település, nem lehetett nagyon kihasználva ez a vonal, mégis szomorú, hogy folyamatosan zárják be a vasútvonalakat. Gyakran szóba kerül ez köztünk Foxszal, ő vasutasgyerek, én meg gyerekkorom óta követem figyelemmel a Veszprém-Győr vonal körülötti huzavonát (műemléki védettségű a vonal egy szakasza, nyáron népszerű kirándulóhely a Cuha-völgy, de amúgy nem túlságosan kihasznált, pláne mióta a Volán menetrendet úgy alakították hozzá, hogy ne érje meg vonatozni.). Kis pihenőt tartottunk a végső hajrá előtt, a bokrok közé elvonulásom alkalmával egy fácánt sikerült megzavarnom, aki elég mérgesnek tűnt.

Egészen a központig kellett mennünk, hogy az encsi buszra fel tudjunk szállni – addig meg kellett másznunk még egy dombot az autóúton, de aztán beértünk a házak közé. A vár végig nagyon csábítóan hívogatott, de a szintkülönbség és a lábam sajgása egyértelművé tették, hogy ez a következő alkalomra marad.

A buszig még volt vagy 20 percünk, addig lerogytunk egy padra és pihentettük a lábainkat. Encsig utaztunk, onnan pedig vonattal jutottunk vissza Budapestre, így koraeste már otthon voltunk.

A túra nem volt hosszú, olyan 14 km körül lehetett mindennel együtt. Ezzel a 25-ös szakaszt is befejeztük, 1073 km van a lábunkban, 92%-a a teljes távnak. Már csak két szakasz, és a végére érünk!