Annyira idegesített ez a 6-os szakasz, hogy az előző túra utáni hétre felfújtuk magunkat, és belevágtunk az utolsó 22 km-be. Sokat nézegettem a menetrendek.hu-t és a google mapset, hogyan is lenne érdemes utazni. Mivel nem akartam Zircen maradni a hétvégére, hanem egynapos túrát terveztem, végül azt találtam a legkényelmesebbnek, ha buszozunk. Kocsival elég kiszámíthatatlan, mikorra értünk volna oda, logisztikázni kellett volna, hogy hol hagyom, onnan még tömegközlekedni… ráadásul a Szentbékkálla és Nagyvázsony között csak átszállással lehet közlekedni. Ha kiesik a kocsi, akkor nem kell leparkolni, és nem kell tökfáradtan vezetnem a túra után. És még sörözhettem is napközben.

2021. április 10. szombat
Fél 7-kor indult a buszunk a Népligetből, Balatonfüredig mentünk, ott szálltunk át a sümegi járatra, ami megállt Szentbékkállán. Húg már ezen a buszon ült, Veszprémből jött vele. A már ismerős szentbékkállai buszmegállóban előkészülődtünk: naptej, kullancsriasztó, túrazokni, táska átpakolása. Napsütéses időben sétáltunk ki a faluból.

Az első kihívást a Fekete-hegy megmászása jelentette, ennek tetején magasodik az Eötvös Károly-kilátó. Barátságos szőlősök és nyaralók szegélyezték a poros földutat, és a kilátás már ekkor szemet gyönyörködtető volt. Itt tényleg szívesen eléldegélnék vagy birtokolnék nyaralót: a civilizáció távol van, a kilátás a tanúhegyekre mesés, csend van, természet, és a legközelebbi település egy kis falu. Kéktúrázók valószínűleg akadnak időnként, de nagyon nyugodt, élhető környéknek tűnt a hegyoldal.

Az út viszont egyre emelkedett, de legalább beértünk az árnyékot adó fák közé. Egyszer csak egy ölelő fa került elénk, aztán mint azóta kiderítettem, Jeszenszky István háza és koncerthelye mellett kaptattunk felfele. Már nem kellett sokat mászni, és a hegytetőn álltunk.

A kilátó tetején legyek és darazsak döngicséltek, a látvány pedig bőven kárpótolta a fáradalmakat.

Kicsit pihentünk a padoknál, aztán odébb álltunk, amikor egy nagy társaság érkezett, nem akartunk összetorlódni velük. Vadregényes erdőkön és mezőkön sétáltunk, megcsodáltunk egy védett virágos mezőt és a Bonta-tavat, majd egy kis csapat jött velünk szembe egy kistermetű fekete kutyával. Megszólítottak minket, és elmondták, hogy a kutya Balatonhenyén csapódott hozzájuk, és kértek, hogy vigyük vissza. Beleegyeztünk. A kutyát, akit Zorrónak neveztünk el, nem volt nehéz magunkhoz édesgetni: és kevés csirkés szendvics után már nem is emlékezett korábbi útitársaira, és minket kezdett követni. Adtunk neki vizet, persze amilyen kajla volt, csak sikerült megnyalnia a flakonom száját. 😀

Balatonhenyéig volt időnk kideríteni, kié lehet a kutyus. Szerencsére a falusi facebook csoportok általában nyilvánosak, úgyhogy elég hamar találtam egy bejegyzést egy kutyáról, akit nemrég Öcsön szedtek össze, egy ajkai menhelyre vitték, és onnan került vissza Balatonyhenyére. Az derült ki, hogy ő az “Annus néni kutyája”. A falu szélén már nagyon magabiztosan baktatott Zorró, egyre biztosabban voltunk benne, hogy tényleg itt lakik. Egyébként jó gyerek volt, az volt csak kicsit ciki, amikor jött szembe egy túrázó egy vizslával, akit rögtön pórázra rakott, ahogy meglátott minket, mi meg csak szabadkozni tudtunk, hogy nem a mi kutyánk, nem tudjuk megfogni. Szerencsére csak barátkoztak a jószágok, nem lett balhé. A falu határán megszólítottunk egy embert, ő nem tudta, kié a kutya, de látta már. A falu központjában már kiabáltak Zorrónak, hogy már megint merre járt? Megtudtuk, hogy ő tényleg az Annus néni kutyája, Annus néni viszont meghalt, de elvileg Zorrónak van lakhelye, csak mindig elkóborol. Az nem derült ki, hogy a gazdája halála miatt indult világkörüli útra vagy korábban is szökdösős volt.

Pecsételtünk, közben Zorró – aki valójában Vuk – egy párhoz csapódott, és úgy tűnt, hamar elfelejtett minket. Sietve elhagytuk a falut, hogy ne vándoroljon tovább velünk Nagyvázsonyig. Mikor már elég távol kerültünk, tartottunk egy uzsonnaszünetet, ahol egy előgyőzelmi sört is elfogyasztottunk.

A csicsói erdészházig eleinte mezők, majd leginkább fák között vitt az út, ami egy idő után murvássá váltott. Ennek annyira nem örültünk, nem igazán kényelmes rajta a haladás.

Az erdészháznál megint szusszantunk egyet, és már induláshoz szedelődzködtünk, amikor beért minket egy társaság. Ki kísérte el őket? Természetesen Vuk/Zorró. Váltottunk velük pár szót, ők is ismerték a kutya történetét, és Henyétől jött velük lerázhatatlanul. Gyorsan továbbálltunk, hogy ne kövessen minket, de többet nem láttuk. Remélem valakivel visszasétált a falujába.

Nagyvázsonyig igazi meseerdő vitt minket virágokkal, titokzatos romokkal és ősi, hatalmas fákkal. Három kolostorrom is fekszik az út mentén. A tálodi pálos kolostorrom elég rossz állapotban van, körbe is kerítették, mert balesetveszélyes. Az omladozó falmaradványok a színes virágokkal nagyon romantikus hangulatot árasztottak.

Az egykori kolostort a 13. század végén alapította Szent Erzsébet tiszteletére a Rátót nemzetségbeli Gyulaffy család, akikhez Csobánc vára is köthető. 1324-ben kapták meg a pálosok, akik 1480 körül a Nagyvázsony melletti kolostorba költöztek át, helyükre pedig ferencesek érkeztek. 1552-ben az épületet felrobbantották, hogy ne kerüljön a törökök birtokába. Azóta pusztul, kisebb csoda, hogy ennyi még látható belőle egyáltalán. Mellette csordogál a Kinizsi-forrás.

Kis séta után egy másfajta látványosságot találunk: hangulatos erdei pottyantóst. Az igényes kis építményeket ki is próbáltuk.

Mielőtt a következő romhoz értünk volna, a távolban megpillantottuk a következő szakaszon ránk váró mumust, a Kab-hegyet. Ekkora távolságból is úgy tűnt, hogy nem adja könnyen magát.

A Szent Ilona templomrom Tálod falu temploma volt egykor, a 13. században építették. A falu a török időkben, 1548-ban néptelenedett el, nem is tértek vissza a lakói többé. A romokat Rómer Flóris fedezte fel, a ’70-es években tárták fel.

A két kisebb rom után a leglátványosabb a Szent Mihály-kolostor volt Nagyvázsony határában. A kolostort Kinizsi Pál építtette 1483-ban, nem meglepő hát, hogy a falak közt nyugszik feleségével együtt. Négy kódex is fennmaradt, amiket itt írtak a szerzetesek, a legismertebb közülük talán a Festetics kódex.

A kolostor a tálodival egyidőben pusztult el, ezt is inkább lerombolták, csak ne kerüljön a törökök kezére. Kár érte, így romként is igazán impozáns.

A romoktól már közel volt a nagyvázsonyi vár, ahol a pecsétet sejtettük. Mivel átépítik a várat – sajnos már most látható, hogy hasonlóan koridegen módon építik újjá, mint a csókakői várat – , ezért a pecsét sem a jegypénztár mellett volt.

Először lesétáltunk az elkerített vár mellett, hogy visszamászhassunk, mert a pecsét a várral szemben, egy lépcső oldalára lett áthelyezve. Úgy számoltuk, hogy még belefér az időnkbe ez a kis malőr, de azzal nem számoltunk, mennyire messze van a buszmegálló, úgyhogy végül szednünk kellett a lábunkat, de elértük a pesti járatot.

279 km és 24% az eddigi bejárt út.