Szándékosan kettészedtük a maradék alig 22 kilométert: kényelmesen meg akartuk nézni a füzéri várat, és fel akartunk készülni az utolsó nagy mászásra, a Nagy-Milicre tartó 600 méterre.

2024. màjus 3. péntek
Egy nap pihenő (esetemben munkanap) után újra elautóztunk Miskolcra, majd vonatra szálltunk. Ezúttal Hidasnémetiig mentünk, onnan ugyanaz az busz vitt Bózsvára, amivel legutóbb hazamentünk onnan. Egy óra előtt a faluban voltunk. Kicsit hűvöskés, de napos időnk volt, túrázáshoz pont kellemes.

Ahogy elhagytuk a lakóházakat, a betonútról már látszott a nem is távoli füzéri vár. Csupán 9 kilométer séta volt az adagunk aznapra, nem számítottunk hosszú, fárasztó túrára, és nem is lett az. Rohannunk nem kellett, de minél hamarabb Füzérre akartunk érni, hogy legyen időnk a várra. Csodálatos, hogy a kéktúra végére ilyen sok várat ejtettünk útba!

Füzérkomlósig gyakorlatilag az egykori kis Hegyközi Kisvasút nyomvonalán jártunk, a jellegzetes vasútillat megcsapott időnként, pedig sínek már sehol sincsenek, viszont az útba beleépült a jellegzetes, vasúti töltéseken használt bazaltkő. Árkok, patakok felett az egykori hidak maradványain keltünk át, és sok helyen gazdátlannak tűnő kőfalak vezettek az út mellett.

Elég kemény ennek a vasútvonalnak a története, ami 1913-ban kezdődött: a Bodrogköz-Hegyközi Kisvasút első szakasza ekkor épült meg Cigánd-Királyhelmec között, amit aztán hamarosan Sárospatakig meghosszabbítottak. Trianonnal a vonal módosult, az addigi végállomás Királyhelmec ugyanis Szlovákiához került. 1924-ben a Sátoraljaújhely-Pálháza, majd a Pálháza-Füzérkomlós vonal épült meg. Mikor a két szárny összeért, ez lett Magyaroszág leghosszabb keskenynyomtávú vonala. Mikor 1938-ban Királyhelmec újra Magyarország területéhez tartozott, akkor újra a vonalhoz csatolták, aztán a háború végével újra megrövidült a vonal.

1968-ban döntés született, hogy a kisforgalmú vasútvonalakat fel kell számolni, és ezek forgalmát közútra kell terelni. A következő 14 évben majdnem 1000 kilométernyi vasútvonalat számoltak fel. (Döbbenetes.) 1980-ban érte el a Hegyközi Kisvasutat a végzet, a megmaradt Füzérkomlós – Sárospatak – Kenézlő Tisza-part vonalat megszüntették, és napokkal később a vágányok felszedését is megkezdték. Ma már csak a Pálháza-Pálháza Ipartelep szakasz működik, turisztikai céllal szállítja az erdei kisvasút a kirándulókat. Ezért is szeretem a kéktúrát, mert tök érdekes dolgokat meg lehet tudni azokról a helyekről, amerre járunk. (Itt van egy emlékezős facebook csoport, régi képekkel és történetekkel.)

Füzérkomlóson egy régi vagon őrzi az egykori kisvasút emlékét a bicikliút mellett, és a bicikliút is az egykori nyomvonalon kanyarog a házak között. Ahogy kiértünk a faluból, újra feltűnt a füzéri vár, már jóval közelebbről. Egész napi túránk egyetlen emelkedőjét küzdöttük le a bringaúton, mellettünk tehenek legelésztek és érdeklődve figyeltek minket. A táj, amin áthaladtunk, tökéletes nyári helyszín volt: mögöttünk dombok, körülöttünk zöldellő mező, a távolban a vár tornyosodott felénk, közben tücskök ciripeltek. Tényleg csodálatos volt.

Megpróbáltuk reprodukálni a pecsétgyűjtő füzet borítóján látható képet, több-kevesebb sikerrel. Látszik, hogy a kép készültekor nem betonút vezetett itt, a fotó készítői a mező egy földútján közeledtek a faluhoz.

Mivel már elég közel jártunk, felhívtam szállásadónkat, hogy hamarosan megérkezünk. Még egy fél órát sétáltunk, fák közé beérve azon elmélkedtem, mennyire el vannak kényeztetve azok, akik a másik irányból járják a kéket, hiszen már a túra legelején ilyen mesebeli környezetben járnak.

Füzéren nem is pecsételtünk, egyből mentünk a szállásunkra. A Farkas-lak vendégházban egy idősebb pár fogadott, megmutatták a szerény, de egyébként lakályos házikót, melynek udvaráról rálátni a várra. Olyan kedvesek voltak, hogy felvittek minket autóval a vár parkolójáig, hogy minél hamarabb odaérjünk. Ekkor múlt 3 óra, a vár pedig este 6-ig volt nyitva. Utólag azt mondom, még szerencse is, hogy gyorsabban odaértünk, így is éppen körbe tudtunk járni. Gyorsan elnyaltunk egy jégkrémet, aztán felmásztunk a vár bejáratáig. Már ez is egy jó kis séta lehet annak, aki nem edzett, és akkor a felsővárig még hosszú lépcsősor visz. A bejáratnál kaptunk egy kis pecsétgyűjtő füzetet, a vár különböző helyein található pecsétek lenyomatait lehetett benne gyűjteni, a végén pedig kis ajándékra váltani.

Füzér várát először a 13. században említik. Legemlékezetesebb birtokosa Perényi Péter volt, aki koronaőr volt, és miután Szapolyai Jánost 1526-ban királlyá koronázták, önállósította magát, és Füzérre hozta a koronát mondván, hogy itt biztonságban lesz. Egy évig őrizték Füzér várában a koronát, mikor is Perényi átállt Habsburg Ferdinánd oldalára, és neki adta a koronát, cserébe megkapta Sárospatakot és az egri püspökséget (egyszer már említettem a nevét, a bélapátfalvi ciszterciek miatta menekültek el a monostorukból). Jó nagy szarkavaró volt ez a Perényi, ezután egyszer megint Szapolyai pártjára állt, aztán újra Ferdinándéra, végül felmerült a gyanú, hogy el akarja ismerni a török fennhatóságot és magának akarja megszerezni a trónt, ekkor fogatta el Ferdinánd, és haláláig nála raboskodott. (Érdekes tanulmány a politikai pályafutásáról itt.)

Másik híres lakója Báthori Erzsébet volt, akit férje halála után olyan lehetetlen hülyeségekkel vádoltak meg, mint hogy szűz lányok vérében fürdött, mindezt csak azért, hogy birtokait és vagyonát megszerezzék. Bár el végül nem ítélték, négy évig volt kvázi előzetes letartoztatásban a csejtei várban.

A vár vesztét a Wesselényi-összeesküvés okozta. Akkori birtokosa Nádasdy Ferenc gróf volt, aki részt vett a szervezkedésben, így birtokait, köztük a füzéri várat is elvették tőle. Német őrséget helyeztek el a várban, ők pedig nem foglalkoztak azzal, hogy karban is tartsák. Amikor a németek kivonultak a várból, annak állapota tovább romlott, és a helyiek is elkezdték fosztogatni. 1676-ban aztán a császár parancsára lerombolták (nem robbantották, mert az elég drága mulatság lett volna, csak felgyújtották), hogy ne legyen fészke semmiféle ellenállásnak vagy összeesküvésnek. Innentől a kövei szabad prédává váltak a környékbeliek számára, hordtak is belőle szorgalmasan.

Feltárása 1977-ben kezdődött, majd a kétezres években rekonstrukciós munkák kezdődtek: 2016-ban adták át az újjáépített alsó és felsővárat a felújított várkápolnával, palotaszárnnyal és alsó bástyával. Szakmai körökben vitatott a helyreállítás, pláne, hogy még teljesen fel sem tárták a várat, és az ablakok, a kápolna oltára és a falfestés is hiteltelen másolat.

Pont indult egy vezetés, amikor ott jártunk, végig is jártuk a palotaszárny termeit és a kápolnát túravezetőnkkel. Ő azt emelte ki, hogy a cél az, hogy a látogatók egy korabeli várban érezhessék magukat, le lehet ülni a székekre, asztalokhoz, közelebb lehet kerülni az egykori lakókhoz. Én is úgy láttam, hogy ez amolyan “tanvár”, a valaha itt állt várból sok nem maradt, szinte már mindegy, sikerül-e folytatni az építkezést, ez már csak egy turisztikai látványosság, sok köze nincs a valódi füzéri várhoz. Szórakoztató élménynek jó, csak a történelmet hamisítja meg.

A vezetés után körbejártuk a vár többi részét is, megszereztük a pecséteket, és már siettünk is vissza a bejárathoz, mert közeledett a záróra. A pecsétekért kulcstartót kaptunk, kedves gesztus.

Visszasétáltunk a szállásra, közben még útbaejtettük a tájházat és a látogatóközpontot – mindkettő zárva volt, de mindkét helyen volt még pecsét, így teljes lett a gyűjteményünk a kis gyűjtőfüzetkében. Ezekért már semmit sem kaptunk, de nem is ez volt a cél.

Este a szálláson pihentünk, élveztük a csendet, néztük a kerti hintából a csillagokat. A teljes kéktúra utolsó túranapja előtt álltunk, és sokat beszélgettünk az elmúlt négy év kalandjairól. Kicsit azt is éreztem, hogy bár ne érne véget mindjárt, hiszen itt tényleg az út volt maga a cél. Furcsa volt belegondolni, hogy nem lesz több tervezgetés, logisztikázás, számolgatás, már csak egy rövid kis túra, és vége. Keserédes a célbaérés.

1158 kilométernél jártunk Füzérnél, ami még mindig a teljes kéktúra 99%-a.