A bél-kői tanösvény, de legfőképpen annak végpontja, a Bél-kő csúcsán lévő kilátópont már nagyon régóta izgatta a fantáziámat. Amikor a kéktúrával a környéken jártunk, szerettünk volna egy kis kitérővel odamenni, de elvetettük az ötletet, mert sietnünk kellett a bánkúti turistaházhoz. Most dedikált túranapot szenteltünk neki, amire elhívtuk kishúgékat is.

2024. július 29. hétfő
Bélapátfalván, a Coopnál találkoztunk, ahol az utolsó sznakkok és italok megvásárlását még meg lehetett ejteni. Innen átgurultunk a ciszterci apátság melletti parkolóba. Az épületet még mindig nem lehet megnézni, tart a felújítás. (A hivatalos infók szerint tavasszal már el kellett volna készülnie.)

Szerencsénk volt az időjárással, a hetek óta országosan tartó kánikula a keleti végeken alapból enyhébb volt, és a túranapra még az is enyhült valamelyest. A nap így is tűzött, a túra végére leégtünk rendesen, de testmozgáshoz még elviselhető volt a meleg. Meglepett, hogy gyakorlatilag a túra 90%-a betonúton haladt, egykor a bányához tartó gépek is ezt az utat használták. Eleinte a fák között jártunk, de egy ponton túl kiértünk a napsütésbe, és onnantól nagyon ritkán borultak fák a fejünk fölé.

Folyamatosan emelkedett az út, olyan 500 métert kellett leküzdenünk felfelé. Szerencsére ez nagyjából egyenletesen eloszlott, nem volt annyira megterhelő, leszámítva az utolsó párszáz métert. Ahogy egyre feljebb jutottunk, egyre jobb kilátásban volt részünk, de a legszebb persze a hegy tetejéről volt a látvány.

A palabányánál tettünk egy kis kitérőt, megnéztük közelebbről a csontként világító felgyűrődött és lemezessé vált mészkőfalat, egészen káprázatos látvány közelről.

A csúcshoz közeledve útelágazáshoz értünk. Először a bal oldali ösvényt követtük, így értünk az egykori bánya területére, a teljesen legyalult dombtető fennsíkjára. 1908-ban kezdődött a bányaépítés a Bélkőnél, 1910-től üzemelt a cementgyár, és csak 2003-ban állt le teljesen a kitermelés. Ennek eredménye a ma is látható, teljesen lecsupaszított hegytető, ami ma már védett terület, a Bükki Nemzeti Park védelme alatt áll.

Az egykori bánya területét körbesétáltuk, a kilátás végig elképesztő volt. Egy nagy kráter mellett még a hegy lábánál álló apátság épületére is ráláttunk felülről, körülöttünk a távolban hegyek, amerre a szem ellát. A Kékestető rádiótornyát is kivettük, nem is olyan messziről.

Be kell ismernem, hogy a monumentális sziklák közt a lecsupaszított fennsíkon járva elkapott az apróság érzése, meg annak a felismerése is, milyen könnyű lenne megcsúszni és a mélybe zuhanni a széleken.

Találkoztunk egy családdal, akik három kisgyereket vittek magukkal, derekasan végigjárták, de én biztosan nem vállaltam volna be ezt a sziklákon mászkálást, a saját testi épségemet is féltettem néha.

Visszasétáltunk az elágazáshoz, közben tömtük a szánkba az édes, érett szedret az útszéli bokrokról. A csapat kettévált, kishúggal és Foxszal mi felkészültünk a csúcstámadásra, a többiek megvártak mindet az árnyékos fák alatt. Ez az utolsó kis szakasz volt a legmegerőltetőbb, több mint 100 méter kellett leküzdenünk felfele párszáz méteren, többször meg kellett állnunk levegőért. De a kilátás minden nehézséget megért, odafentről az elhordott hegytető hiánya sokkal látványosabb volt. Döbbenetes volt a saját szememmel látni.

Picivel odébb is volt egy kilátópont egy ösvény végén, oda is elmentünk. Annyiból volt jobb, hogy jobban látszottak az északi területek, és meg tudtuk lesni, látni-e a Tátrát a távolban – mintha halványan látszódott volna a körvonala a távolban, de megesküdni nem mernék rá…

Innentől már csak lefelé vitt az utunk, vissza az autókig. Körülbelül 14 kilométert sétáltunk, de jobban elfáradtunk, mint vártuk. Tervben volt még a túra után egy strandolás Vadnán meg bográcsozás Ivánkán, de kishúgék túl fáradtak voltak, és inkább hazamentek. Mi csobbantunk egyet a vadnai tóban, ami életmenő volt: odafele majdnem elaludtam vezetés közben, pancsolás után viszont új embernek éreztem magam. A bográcsozást elnapoltuk végül mi is.

Azt hinné az ember, hogy most már megnyugszom, az évek óta tervezett kirándulás megtörtént, most már nem kell visszamenni Bélapátfalvára. Sajnos azóta olvastam egy Telex cikket a hegyről, és most már tudom, hogy a lezárt bányabejárathoz is oda lehetne menni, sőt, talán a régi bányaépületet is meg lehet nézni közelebbről… Bél-kő, jövök még!