Ezer éve nem túráztunk már a kószákkal, az elmúlt években ha volt egy szabad hétvégénk, inkább a saját kéktúránkat folytattuk. A Kőhegyen ráadásul 2017-ben (!) voltunk együtt utoljára, úgyhogy nagyon megörültem, amikor olyan hétvégére szerveződött az ottalvós téli túra, amikor ráértünk.

2024. december 7. szombat
A ledolgozós szombaton kivételesen tényleg dolgoztam is, nem akartam szabadnapot pazarolni rá, és legalább nyugodtan tudtam haladni a dolgaimmal. (Mókás volt, a céges karácsonyi buli másnapja volt, gyakorlatilag senkit nem láttam elérhetőnek a cseten.) Hamarabb letettem azért a munkát, és délután 4-re mentünk Foxszal a Batthyány térre. A HÉV-en már összegyűlt a kószacsapat nagyja, Szentendrén pedig teljes lett a létszám, és együtt buszoztunk el a Kéki kőbánya megállóig. Innen indult a rövid kis esti séta sötétben, sárban, ködben, szemerkélő esőben. Nagyon szép lett volna egy havas túrázós hétvége, de sajnos még a magasabban fekvő hegyeken is túl meleg volt. A köd viszont sejtelmes fátylat vont körénk, a fejlámpák fénye mindenféle árnyalatban szűrődött át a homályon.

A Kőhegyi Menedékházban kellemes meleg fogadott minket, a nagy cserépkályha jól befűtötte a közösségi teret. Az egész ház a miénk volt, nem volt rajtunk kívül más túrázó. Kaptunk vacsorát, a meleg sütőtökleves nagyon jólesett, a gluténmentes opció főételnek falafel volt salátával, ami szintén csodálatosan finom volt, egy morzsa sem maradt belőle. Ezután már semmi más dolgunk nem volt, csak forralt borozni, beszélgetni, és mindenkinek vérmérséklete szerint elütni az időt: sétálni egyet a sötétben, színezni, olvasni vagy társasozni. Elvittük a mini Azul készletünket, egészen nagy sikere volt. Az este során Foxszal lelkesen jártunk ki a házból a különböző megvilágítottsági állapotában fotózni az épületet.

2024. december 8. vasárnap
Reggel még csak korán sem kellett kelni, 9-re mentünk csak reggelizni. Mindenféle kencéket, körözöttet, vajkrémeket kentünk a kenyereinkre, salátát majszoltunk hozzá, és persze mellé kávét kortyoltunk. Láthatóan az élet is beindult a hegyen, mire befejeztük az evést: megérkezett a házba az első turistacsoport, a kinti padoknál több társaság üldögélt, és még lovasok is feltűntek pihenőt tartani. Összekészülődtünk mi is, és ahogy viccelődtünk is vele, elindultunk aznapi túránk következő étkezési pontja felé.

A ködfátyol megmaradt, így sajnos a hegyről egyáltalán nem jutott nekünk kilátás, de sebaj, a misztikus hangulat végigkísért minket az erdőben. Előző este is felvettük a kamáslit, jó szolgálatot tett napközben is, bőven volt dolgunk sárral. Kényelmes tempóban, beszélgetve, kisebb csoportokba verődve, nem sietve ereszkedtünk le a hegyről, és a Lajos-forrásnál tartottunk egy kisebb pihenőt, bár annyira valójában azért nem fáradtunk még el.

A forrásnál mindig vannak flakonos, ballonkannás emberek, a környékbeliek szeretik és jótékony hatásúnak tartják a vizét – ami alapvetően nem is probléma, de valamiért borzasztó nevetséges látvány, ahogy feljönnek az emberek autóval, és annyi vizet fejtenek le, hogy nem csak a csomagtartó, de a hátsó ülések is megtelnek a rengeteg kannával. Most láttunk egy Teslát is, amiből szintén ipari mennyiségű víz vételének szándékával szállt ki a sofőr, az tényleg furcsa látvány volt. Azt még meg is érteném, akinek nincs bevezetve az ivóvíz a házába, nyaralójába, de azért na…

A forrásig a sárga jelet követtük, aztán áttértünk a kék keresztre, ami a Bükkös-patak völgyébe vitt. Sokat mentünk lefelé, néhol egészen csúszós volt az út, és jobb volt a mellette lévő avarban, kis fákba kapaszkodva ereszkedni, de szerencsésen megúsztuk esések és seggreülések nélkül a kalandot. A völgybe érve még a köd is eltűnt, csak a borongós, felhős idő maradt.

A kék vonalára érve a jobban járható bicikliútra tértünk rá, ami egy erdészeti autóút is egyben. Egy-két helyen találkoztunk az út mentén hóval, bele is lépkedtem, hogy ropogjon a talpam alatt, de inkább csak locsogott.

Innen gyakorlatilag csak átsétáltunk Pilisszentlászlóra, és a Kis Rigó étteremben folytattuk a reggel megkezdett gasztrotúrát, és ebéddel jutalmaztuk a meglehetősen csekély fáradalmainkat – az egész túra alig volt több mint 8 kilométer.

A forralt bor kellemesen ellazított, majd a mindenféle finomsággal töltött, öklömnyi méretű paprika teljesen el is telített – még nem is voltam igazán éhes a bőséges reggeli után, így nem csoda, hogy el kellett csomagoltatnom a nagyját.

Ebéd után buszra szálltunk, majd visszautaztunk Szentendrére, ott újra HÉV-re szálltunk. Így ért véget ez a rövid kis hétvége, és annak ellenére, hogy tényleg nem kirándultunk nagyot, azért csak elfáradtunk estére. És olyan jól éreztem magam a kószákkal, hogy már akkor elhatároztam, hogy ezentúl gyakrabban fogok velük túrázni.