2025. március 30. vasárnap
Ha már egyszer a Trieszti-öbölben kalandoztunk, illett a névadót is meglátogatni. Vasárnap Triesztet vettük célba, ami abból a szempontból nem volt éppen jó döntés, hogy eléggé zsúfolt volt a város, de hétköznap nincs nyitva a világítótorony, amit meg akartunk nézni. Bíztunk benne a velencei tapasztalatokból kiindulva, hogy ez mégiscsak Észak-Olaszország, csak száz éve olasz föld, talán nem lesz olyan káoszos a közlekedés, de tévedtünk. Ahogy beértünk a városba, kezdődött a tipikus olasz vezetési káosz: hirtelen megszűnő sávok, index nuku, bevágódó autók, két sáv között kacsázók, lehetetlen helyen parkoló autók – de szerencsére Dave rutinosan vette az akadályokat.

Trieszt környéke már a bronzkorban lakott volt, a rómaiak idején pedig Tergeste néven jött létre itt település. Augustus császár uralkodása alatt színház, bazilika, fórum, kapitólium is épült a városban. A kereszténység elterjedése után gyakran cserélt gazdát: a Frank Birodalom, Velencei Köztársaság, a spanyol birodalom, aztán a 18. században Monarchia része lett. A mai városképet az osztrák városfejlesztés eléggé meghatározza. A 19. század éledező nacionalizmusa a városban is érezhető volt, 1882-ben még merényletet is megkíséreltek az ide látogató Ferenc József ellen. Az első világháború után Olaszországhoz került, de állandóak maradtak a konfliktusok a szlovén lakossággal. A második világháború végén jugoszláv partizánok foglalták el, majd a párizsi békeszerződéssel két zónára osztották a környékét: Trieszt olasz katonai fennhatóság alatt maradt, tőle délre Koper és Umag környéke jugoszláv ellenőrzés alá került. 1954-ben rendezték a határokat véglegesen. Ma is jelentős kikötőváros, a tengeri kereskedelem kapuja Közép-Európa számára, hiszen a Szuezi-csatorna innen a legkönnyebben megközelíthető.

Elsőként a már említett toronyhoz, a Győzelem világítótoronyhoz (Faro della Vittoria) mentünk. Csak az út mentén lehet megállni a közelében, kicsit keringtünk is, mire helyet találtunk. A torony látogatása ingyenes, és nagyon kedves a személyzet, már messziről köszöntöttek minket, és elmondtak minden tudnivalót. Választhattunk, hogy liftezünk vagy sétálunk, én sétáltam, a fiúk lifteztek. Bevallom, volt pár pillanat, amikor bántam a döntésemet, de én lepődtem meg a legjobban, amikor egyszer csak felértem.

Volt már Triesztnek egy világítótornya, ami ma is áll a kikötőben, de miután a város az Olasz Királysághoz került, az első világháborús olasz győzelmet egy emlékművel akartak megünnepelni, ezért 1923-ban elkezdtek felépíteni egy új, a korábbinál sokkal magasabb és díszesebb tornyot. Nem titkolt cél volt az is, hogy a berlini Győzelmi oszlopnál magasabb legyen – ez sikerült is, a maga 67.85 méterével egészen pontosan 85 centiméterrel előzi meg német versenytársát. A tornyot a Monarchia idején, 1857-ben épült Kressich-erődre kezdték el felhúzni, gyakorlatilag ez adja az alapját.

Az épület falán az “ismeretlen tengerész” szobra látható, valamint az Audace rombolóhajó (második ezen a néven) horgonya – ez volt az első olasz hajó, amely 1918 november harmadikán kikötött Triesztben, miután a háború véget ért az olasz fronton, és a padovai fegyverszünetet aláírták Olaszország és a Monarchia között.

És újra előkerült a Viribus Unitis, az osztrák-magyar hadihajó, amiről Velencében a hajómúzeum előtt már megemlékeztünk, ott láttuk ugyanis a horgonyát kiállítva, a világítótornyot ugyanennek a hajónak a lánca veszi körbe, a bejárat mellett pedig két lövedéke is díszeleg.

Fentről a kilátás az egész városra, a tengerre, a távoli hegyekre is kiterjedt, és már láttuk következő célpontunkat, a Miramare-kastélyt is.

A lenti udvaron két cicával is találkoztunk, bár sajnos nem voltak túl barátságosak, csak messziről engedték csodálni magukat.

A Miramare-kastély Trieszt külterületén található, ezért azt hittük, nem lesz túl nagy arrafelé a forgalom. Ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Először a google maps el is irányított minket valami indokolatlan nagy kerülőre, ahol olyan utcákba keveredtünk, hogy alig fért el az autó, aztán már egy másik településről fordultunk vissza, és olyan szűk, emellett kétirányú és iszonyat meredek úton jutottunk vissza a parthoz, hogy mindannyian leizzadtunk párszor, főleg amikor jöttek szembe. Az olaszok nem igazán zavartatták magukat, simán elszáguldottak mellettünk, mi meg centiztünk, hogy elférünk-e. Amikor irányba kerültünk, azzal szembesültünk, hogy hatalmas tömeg siet a kastély felé, pontosabban az azt körülvevő parkba. Egy keskeny út vitt a kastélyhoz, mindkét oldalán parkoló autók, köztük emberek sétáltak. Elvergődtünk a hivatalos parkolóig, ami persze fizetős, és szintén baromi keskeny az út, az emberek az autók között kacsáznak, és csak az egyik oldalon, nagyon szűken, ferdén lehet beállni. Nagy nehezen találtunk egy helyet, és már előre izgultunk, hogyan fogunk innen kijutni…

A kastély 1860-ban készült el, Habsburg Miksa főherceg építtette – róla azt érdemes tudni, hogy Ferenc József öccse volt, aki teljesen abszurd módon Mexikó császára lett úgy, hogy mielőtt felkérték volna, nem is járt még az országban. A francia császár akkoriban megtámogatta a mexikói kormányellenes felkelőket, és monarchiát vezettek be, ennek vezetésére bízták meg Miksát. Nyilván senki nem fogadta el az európai beavatkozást, az Egyesült Államok is csapatokat küldött Mexikóba, és valójában a korábbi köztársasági kormány elég népszerű volt még, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy Miksa uralkodása nem fog sokáig tartani. Így is lett, 1867-ben, császársága harmadik évében a köztársaságiak visszaszerezték a hatalmat, őt pedig hadibíróság elé állították és kivégezték.

Miksa halála után a kastélyban gyakran megfordultak és tartózkodtak hosszabb-rövidebb ideig a Habsburg család előkelőségei: gyakori vendég volt Erzsébet királyné férjével vagy anélkül, fiuk, Rudolf, és az első világháború kirobbanásának “okozója”, Ferenc Ferdinánd is. A világháború alatt a kastély bútorait Bécsbe menekítették, majd később a két állam egyezménye nyomán visszaszállították őket, és az eredeti állapotokat hozták helyre.

A kastély egyébként jogosan népszerű, tényleg nagyon szép, ahogy az azt körülvevő park is. A kilátás a tengerre és a havas hegycsúcsokra nyílik, megértem, hogy ide építették. Tíz euróért váltottunk belépőt, aztán bejártuk a kétszintes épületet. A kedvencem a kis szökőkutacska volt, ami a földszintről nézve egy lámpa volt, fent pedig sárkányköpők ontották a vizet a medencébe, mindezt az épületen belül.

Az épületben nagyrészt az eredeti vagy legalább korabeli bútorok láthatók. A földszinten találhatók a hálószobák, a főherceg irodája, az emeleten pedig a vendégtér és a trónterem.

Hangulatos volt, el tudtam képzelni, hogy beülök az egyik szobába, aztán onnan tolom a home office-t, pihenés közben pedig bámulom a tengert meg a hegyeket. Sajnos ehhez mexikói királynak kellene lennem, vagy legalábbis Habsburgnak, de erre sajnos nincs sok esély. Kár.

A kastély látogatása után ettünk egy fagyit, én tiramisú-joghurtot, közben süttettük magunkat a napon. Végre szép időnk volt, talán az utunk során először volt ilyen kellemes meleg és napsütés. Sétálgattunk egyet a parkban, ahol már virágoztak a rózsák, odahaza még csak a hóvirágok és ibolyák bújtak. A 22 hektáros park, ahova a parkolóban tapasztalt tömeg igyekezett, kicsit a Városligetre emlékeztetett: piknikező, olvasgató, virágokat szaglászó, beszélgető emberek voltak mindenütt, akik élvezték a szép vasárnapi délutánt.

Szerettem volna beletapicskolni a tengerbe, de a kinézett partszakasz le volt zárva. Elköszöntünk a kastélytól, aztán nagy nehezen kijutottunk a parkolóból: sikerült megfordulni és megküzdeni a fizetéssel (az automata nem fogadott el kártyát, pedig kellett volna neki, szerencsére a parkolóőrnél is lehetett kártyázni). Elgurultunk a vasútállomás mellé egy parkolóházba, innen sétáltunk be a belvárosba.

A Canal Grande, a Nagy-Csatorna mellett éppen bolhapiac volt, ott körülnéztünk, de nem vettünk semmit. Kezdtünk megéhezni, és elsétáltunk a Rossopomodoro étterembe pizzázni. Ez ugyanannak a franchise-nak a része, amiben Reykjavíkban is pizzáztam. Külön gluténmentes étlapjuk van, és a pizzatésztát ott sütik, nem mirelit alapot használnak. A sörük pedig olyan finom volt, hogy kértem egyet elvitelre is.

Jóllakottan mentünk vissza a fő térre, a Piazza Unità d’Italiára, amit még a Monarchia idején építettek. Elképesztő élet zajlott, egy darabig csak élveztük a tér forgatagát és néztük az embereket. Beugrottunk egy kisboltba, ott vásároltunk be olasz finomságokból.

Már tartott az aranyóra, mikor felérünk a 13. században épített, a 15. század óta mai formájában látható San Giusto-kastélyhoz (Castello di San Giusto). Az épületbe már nem tudtunk bemenni, mert záróra volt, de az alatta lévő téren az első világháborús emlékműnél le tudtunk ülni és nézni a tengert meg a hegyeket a házak között, de eléggé takarták a kilátást az épületek.

Már éppen indultunk volna tovább, amikor feltűnt egy rakás ember a tér másik sarkán. Odamentem meglesni, mi ez a csoportosulás, és a tengeri naplementével találtam szembe magam egy szabadtéri bár teraszán. Pont láttuk lemenni a napot, gyönyörű volt.

A San Giusto-dombról lefelé menet megnéztük még az ókori római színházat. Az Augustus idején (i. e. 27- i. sz. 14) épített lelátó hatezer néző befogadására is alkalmas volt.

Kezdett sötétedni, úgyhogy megindultunk a kocsihoz. Útközben még újra átsétáltunk a Canal Grandén, ami este is varázslatosan szép volt.

A visszaút a szállásra eseménytelen volt, a sötétben nem is láttunk túl sokat a tájból. Későn is értünk vissza, el is fáradtunk az egésznapos mászkálásban, de arra azért maradt erőnk, hogy Fox születésnapját megünnepeljük. Volt torta meg pezsgő is, nekem pedig gluténmentes tiramisù a Plodinéből.

Olyan jól sikerült az iszogatás az olasz proseccóból, hogy az éjszakai vihart teljesen átaludtam.