A Kőhegyen “nemrég”, decemberben jártunk, és szeretem annyira azt a turistaházat, hogy a nyári ottalvós túrára is csatlakoztunk. Annyiból volt szokatlan, hogy nem szombaton, hanem vasárnap kezdődött, és magába foglalta a hétfőt is a másnapi túra, de mi amúgy sem dolgozunk hétfőnként, úgyhogy gond nélkül tudtunk menni. Annyiból még jó is volt, hogy így csak szombaton kellett visszajönnünk a Balatonról, ahol egész héten napközben dolgoztunk, munka után pedig pancsoltunk és pihentünk.

2025. július 27. vasárnap
Annyira nem jósoltak szép időt vasárnapra: napközben még esegetett néha az eső, de mire a Kéki kőbánya megállóba értünk, már láttunk kékséget az égből. A buszon futottunk össze két kószatárssal, így Foxszal együtt négyesben sétáltunk fel a menedékházhoz, ahol a többiek már ott voltak.

A téli alkalomról nem emlékeztem, hogy pontosan mennyit mentünk, így egy picivel rövidebb útra számítottam, de alapvetően nem volt hosszú így sem, bő fél óra alatt felértünk. A vége mondjuk eléggé szuszogós volt.

Odafent egy szivárványos halojelenség fogadott minket az égen, azt nézegettük egy darabig, miközben örültünk egymás társaságának, az egészen kellemes időnek és a szép tájnak. A menedékházban régi ismerősökként fogadtak minket, mindig jó ide visszatérni.

Bontottunk egy-egy sört – van gluténmentes sör a büfében, amit ki is használtam, legyen látszatja az igénynek rá, hogy sokáig az italkínálat része maradjon. Vacsorára falafeltálat ettem, pontosan olyan csodálatos volt, mint télen. Evés után felkerekedtünk, és a Petőfi-kilátónál próbáltuk megnézni a naplementét, ami annyira nem sikerült, mert felhős volt az ég. Azért vártunk kicsit, amíg besötétedik, és addig is szemléltük a tájat.

Este boroztunk és sajtot eszegettünk. Megint vittük az Azult, azzal játszottunk néhány kört, közben Ádám néha gitározott és énekelt nekünk, kellemes volt a hangulat.

2025. július 28. hétfő
Reggeli után indultunk el túrázni. A Bölcső-hegy volt a cél, ahol pár éve épült egy kilátó, onnan akartunk körbenézni. Reggel még pulóveres idő volt, de később már kifejezetten meleg lett.

Elhaladtunk a János-forrás mellett, völgyekbe ereszkedtünk, aztán persze domboldalakon másztunk. A Csikóvárak megmászása csábító gondolat volt, de se időnk, se megfelelő felszerelésünk nem volt, úgyhogy az majd egy másik alkalomra marad.

Tartottunk egy pihenőt a Tiszolczy-háznál. Az egykori menedékház elég szomorú állapotban volt, de pont nemrég olvastam, hogy azóta elkezdték a felújítását, és jövő tavasztól újra üzemelni fog. A ház története nem mindennapi: vadászkunyhónak indult, aztán a második világháború alatt dr. Tiszolczy Lajos egy zsidó családot bújtatott a házban, akik a segítségével túlélték a háborút, a doktor pedig kitüntetést kapott tettéért. Az épületet aztán államosították, kulcsosház lett. A covid előtt került a nemzeti parkhoz a fenntartása, de azóta zárva volt és csak romlott az állapota, ráfér egy kis megújulás.

Innen még egy óra séta és több emelkedő várt ránk, de aztán megkezdtük az utolsó megpróbáltatást, a Bölcső-hegy csúcstámadást. 588 méteren áll a jenga toronyra emlékeztető kilátó, amit 2021-ben adtak át.

Állt már itt korábban is hasonló építmény, 1934-ben építették az első kilátót, de két év múlva az erdő új tulajdonosa, a Dreher család(!) lebontatta. A második világháború után egy vadászles állt itt, azt meg azért bontották el, mert túlságosan rá lehetett látni a szomszédos Lom-hegy légvédelmi rakétabázisára. Reméljük a mostani torony sorsa szerencsésebb lesz.

Pláne hogy odafentről remek a kilátás, innen aztán minden a világ végére ellátni. Mivel a fenti platform elég kicsike, felváltva mentünk fel kiscsoportokban, hogy elférjünk. A lépcső is elég szűkös, pár ember fér csak el kényelmesen.

Innen már tényleg csak egy kihívás várt ránk: hazajutni. Lesétáltunk a Lajos-forráshoz, aztán az autóúton elindultunk a buszmegálló felé. Mivel hétfő volt, a turistáknak kedvező dömörkapui buszon nem közlekedtek, úgyhogy egy jóval távolabbi megállóba kellett mennünk a Szarvashegyre. Ami busz “pont” jött volna, azt esélyünk nem volt elérni, úgyhogy mikor erre rájöttünk, onnantól nem rohantunk. Amíg várakoztunk, az út menti korlátnál pihentünk, a buszon meg utána a HÉV-en látszott, hogy elfáradt mindenki. Szép túra volt ez is.