Április közepén egy tavaly októberben elmaradt túrát pótoltunk be a kószákkal a Mátrában. Nekem kifejezetten jól alakult, hogy ősszel nem jött össze, mert akkor nem tudtam volna menni, most viszont szabad volt a vasárnapom. Ahogy tavaly nyáron is a mátrai túra alkalmával, megint elautókáztam előző este kishúgékhoz Egerbe. Fox most sem csatlakozott, táborszervezős programja volt.

2026. április 19. vasárnap
Útvonal: Markaz – Cseresi vadászház – Hármashatár-pihenő – Hegyes-tető oldala – markazi vár – Markaz
Táv: 15 km

Reggel kényelmesen összekészülődtem, bár kissé bágyadtnak éreztem magam az előző esti túl jól sikerült iszogatás után. Szerencsére nem kellett kapkodnom, a társaság csak 9.50-re ért a kezdőpontra, Markazra Budapestről. Én fél 10 körül ott akartam lenni, ennek megfelelően indultam el Egerből. Még szerencse, mert útközben minden volt, ami csak előfordulhat: több helyen felmart út és irányító lámpák, állóra fékező bácsi a szerpentineken, akit csak a nyílt terepre érve tudtam kielőzni, markológép… Nem hittem volna, hogy egy álmos vasárnap reggel ilyen kalandos lehet egy mellékúton. A kinézett parkolóban bőven volt hely, és cipőcsere után pont akkor értem a buszmegállóba, amikor a kószák. A kávézásra kinézett Várvölgy Caffe zárva volt (valószínűleg véglegesen), így a helyi kocsmában, a Vadász sörözőben ültünk le alaptábort tartani. Egy héttel a választások után még mindig élénk politikai diskurzus zajlott a kocsmán belül és a teraszon is, teljesen szokatlan volt a Tiszával szimpatizáló hangokat hallani mindkét helyen. Persze mi sem bírtunk magunkkal, elmondta mindenki a régóta benne gyűlő frusztrációkat, és együtt örültünk a változás szelének.

Mikor mindenki megkávézott és elintézte mosdókörét, elindultunk a hegyek irányába. A markazi vár volt a végcél, de előtte még fel akartunk keresni néhány képesfát: ezek olyan fák, melyek törzsén egy szentkép – általában Máriáé – látható, és a környéken meglepően sok található belőlük, és a mai napig gondozzák őket.

Az első fát majdnem meg se találtuk, a térkép egészen máshova helyezte, egy elkerített területre, de aztán egyszerűen az utat követve meglett. Már innen is szép kilátásunk volt, ráláttunk a markazi tóra.

Jó ötlet volt bekenni magam naptejjel, a túra elején nyílt mezőn haladtunk, és erősen sütött a nap. Hamarosan kiértünk a szélesebb egykori betonútra, ahol bringásokkal és egy nagy gyíkkal is találkozunk. Letértünk róla gyorsan, hogy a Cseresi vadászház előtt a második képesfánkhoz jussunk.

Elmentünk a vadászház mellett, párszáz métert tettünk meg egy barátságos erdei úton, amikor egy útkereszteződésnél a következő képesfánkba botlottunk. Ekkor mellettünk húzódott a Tarjánka-patak és szurdoka, ami egy izgalmas túrahelyszín lehetne, de csak engedéllyel látogatható. A Bükki Nemzeti Park augusztustól februárig havonta szervez ide szakvezetést, egyszer el kéne csípni az egyiket. Ezen a ponton eldönthettük, hogy a nagyon meredek vagy a kevésbé meredek úton megyünk tovább, a kevésbé meredeket választva visszasétáltunk a vadászházhoz.

Itt tartottunk egy szünetet, én megettem a szendvicsem, aztán kifeküdtem a fűbe nézni a ragyogó kék eget és a néhány felhőfoszlányt. Kellemes meleg volt, a közeli orgonák illatát pedig pont felénk sodorta a szél. Alig akaródzott továbbindulni, Melian többszöri felszólítására szedelődzködtünk csak össze.

A nyugodt pihenő után erős váltás volt a hegymenet, ami ezt követte. Még mindig akkora cserjék és bokrok között vitt az út, amik nem borultak a fejünk fölé, így továbbá is égetett a nap (Örök hálám Gerinek, aki indulás előtt még rámtukmálta kishúg baseball sapkáját, meghaltam volna nélküle). Hamarosan következett a túra leghúzósabb szakasza: egy kilométer alatt kellett 120 métert megtennünk felfelé, hogy elérjük a 600 méteren fekvő Hármashatárt.

Ez tényleg egy kemény emelkedő volt, szerencsére az utolsó ötven méteren már lazább volt a terep, de kimelegedtünk rendesen. A tetőn nemcsak a tájban, hanem egy kis fehér virágban is gyönyörködtem, utólag tudtam meg, hogy olocsáncsillaghúr a neve, nagyon kis aranyos.

A Mária képesfánál három installáció is várt ránk: megtekintettük a modernség csúcsát, a lentikuláris képet, ami egyik oldalról Jézust, a másikról Máriát ábrázolta, de volt még egy klasszikus Mária-kép és egy kis Pietá-szobrocska is. Igazán szakrális helyen érezhettük magunkat.

Ami viszont ezután következett, az istentelen volt: a meredek domboldalban kellett egy olyan ösvényen átjutnunk, ami néhol nem is látszott, úgy elmosta már az erózió, ráadásul folyton azt éreztem, hogy húz a mélység, és kifelé dőlök. Nagyon boldog voltam, amikor végigértünk ezen a szakaszon, azt nem is értem, hogy az utánunk jövő biciklisek hogyan tudtak itt átjönni, de megoldották.

Megpihentünk egy kicsit egy nagy kidőlt fatörzsön, aztán megkezdtük az ereszkedést Markaz fele. Ez persze hosszan tartott, létrák sokaságán másztunk fel és le, domboldalakat szeltünk át, sziklákon másztunk. Egy lecsupaszított domboldalról elénk tárult az egész panoráma Markazzal, még a vadászházat is láttuk fentről, ahol korábban megpihentünk.

Újabb menetelés, ezúttal alacsonyabb tölgyesek között, és nemsokára elértük a markazi vár romjait. Soha nem volt jelentős vár, bár stratégiailag remek helyen állt. A 13. században épülhetett, de sorsáról nem sokat tudni: lehet, hogy már az Árpád-ház kihalása után elpusztult, de az is elképzelhető, hogy a törökök rombolták le, egyszerűen nem maradt fenn róla említés. Egy legenda szerint soha nem is épület meg teljesen, mert amit nappal felépítettek, valaki éjjelente lerombolta.

Nekünk már csak a romok maradtak, amik árnyékot adtak a nap ellen. Uzsonnaszünetet tartottunk, kis erőgyűjtés, aztán indultunk tovább. Itt lemaradtam kicsit folyó ügyeket intézni, aztán beértem a csapat végét, és egy ponton hárman haladtunk nagyjából együtt, és reménykedtünk, hogy a kálvária elágazásánál jól tettük, hogy a jelölt zöldön maradtunk, de szerencsére beértük a többieket.

A kálvária szomorú látvány: 2018-ban készült el, mészkőtáblákat helyeztek el a sziklákon, rajtuk ábrázolták a stációkat, de pár hónap múlva megrongálták, és ma nem elég, hogy széttörték a köveket, már a képek is teljesen lekoptak. Elsőre nem is értettük, mit látunk, akár sírkövek is lehettek volna.

A kutyák ugatása már jelezte, hogy közel a falu. A megcsappant ivókészletünket egy ivókútnál feltöltöttük. Nyárias túra volt már ez, nyári időhöz való vízmennyiséget kívánt volna: másfél liter folyadékkal indultam el reggel, de a túra végére csak pár korty vizem maradt. Szerencsére a kocsma is nyitva volt még, legrosszabb esetben ott tudtunk volna még italt szerezni.

A kocsmában még leültünk jól megérdemelt itókáinkat elkortyolni, aztán mikor már úgy éreztem, képes vagyok vezetni, elbúcsúztam a társaságtól. Eger fele gurulva szembe is jött a pesti busz, amire a többiek vártak, nem sokat kellett várniuk. Kellőképpen elfáradtam, szép tavaszi/nyár eleji túra volt ez.