Nagyon imádom Zebegényt, ezért nagyon megörvendtem, amikor meghívást kaptunk július elejére egy kedves barátunk zebegényi esküvőjére. Hát még mikor rájöttem, hogy másnap van az Éjszakai Panorámafutás, már lebegett is a szemeim előtt a tökéletes hétvége terve. 

Tényleg jó hétvége volt. Az esküvő és a lagzi családias és hangulatos, ritkán érzem magam ilyen jól esküvőn. Idén ez a második olyan esküvő, ahol végre sok ismerős volt és otthonosan éreztem magam. 

A lagzi valamilyen értelemben néhányunk számára másnap is folytatódott, segítettünk az ifjú párnak a romeltakarításban és rendrakásban, ezzel délután végeztünk. Közösen megebédeltünk a rendrakós csapattal. Míg leszakadt az ég, pihentünk egyet, majd Minccel megmártóztunk a Dunában a szabadstrandon. Ezután már futós cuccban vonatra pattantunk és átrobogtunk Szobra, a rajt helyszínére. 

A falu annyira kihalt volt, hogy először kételkedtünk is, hogy jó irányba haladunk. A főtéren már állt a rajtkapu. Átvettük a rajtszámot, és megsimogattuk a helyi cicát. A csomagokat furgonnal vitték át a célba, Nagymarosra, én nem adtam le semmit. Sajnos sikerült úgy bepakolnom Budapesten, hogy a futós övem otthon maradt, nem kis fejtörést okozva a telefonom magammal vitelével kapcsolatban. Kézben vinni kényelmetlen, viszont mindenképpen trackelni akartam a futást Endomondóval. Úgy döntöttem, becsúsztatom a melltartómba, mi baja lehet 12 km futástól? Mégis mi?

A közös bemelegítésre beálltunk az első sorok egyikébe, de elég hamar kimenekültünk, konkrétan elfáradtam. 😀 Kicsit túl komolyra vette a figurát a trénerlány.

Fél 10-kor menetrend szerint elindult a verseny. Nem volt hatalmas tömeg, de azért többszázan voltunk. Nyugodt, csendes éjszaka volt, a Hold fénye bevilágította a tájat. Bár hamar melegem lett, kifejezetten jól éreztem magam. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, éreztem az energiát magamban, amit igyekeztem végig egyenletesen felhasználni. Nem akartam elfutni magam az elején, nem is zavart, amikor sorra hagytak le a nálam gyorsabb futók. Ki akartam élvezni a futást. Bámultam a Holdat és gyönyörködtem a tájban. Az egyetlen, ami zavart, az a fejlámpán volt: többféle szögben tud állni a lámpa része, és menet közben folyton lejjebb állítódott. Nem igazán éreztem fáradtságot, annyira nem, hogy 9 km környékén azt vettem észre, hogy az előttem futó pasi egyre közelebb kerül hozzám. Csodálkoztam, hogy hirtelen így lelassított, de amikor az előtte haladó futópárost is magam mögött hagytam, akkor már elhittem, hogy én gyorsítottam be. 😀 Nem jellemző. Meglepően sokáig tudtam tartani ezt a gyorsabb tempót, a célig nem értek utol. A legvégére elfáradtam, az utolsó 1 km már arról szólt, hogy nagyon be akartam érni.

Már a cél előtt észrevettem foxot, pedig azt hittem, később jön csak Nagymarosra. Mikor befutottam, a szervezők elkaptak, hogy lefotózzák a rajtszámom, itt így ment az időmérés – kicsit fura, elsőre nem is tudtam, mi történik. Az alkoholmentes sört, amit adtak, azonnal bevágtam. Elfáradtam, de boldog is voltam, ritka jó élmény volt ez a futás. Hiába, a Dunakanyarban eddig mindig jó volt futni.

1 óra 28 perc 35 mp alatt értem be, nem is rossz. Főleg, ha belegondolok, hogy futottam én 10 km-t 1 óra 24 perc alatt is.

Ja és hogy mi lett a telefonommal? Hát ideiglenesen kinyírtam. A párától valószínűleg átnedvesedett, nem tudtam tölteni, és ha mégis valamennyi energiát magába szívott, iszonyat hamar lemerült. Azóta se lehet akármilyen töltővel tölteni, gyorsabban is merül, mint az incidens előtt, de nem vészes. Veszélyes sport ez a futás, na.