A Szépjuhásznétól a Nagy-Hárs-hegyre sétáltunk fel. Itt találkoztunk az Attila Unokáiháromfős csapatával, akik valószínűleg a két héttel későbbi Görgei Artúr emléktúra útvonalát járták be. Ahol mi felmentünk, az emléktúrán ott kellett lesétálni, de ez egy másik történet. Egészen megörvendtünk foxszal, hogy még ismerős arcokat is látunk túra közben.

Nagy-Hárs-hegy kilátó

A Nagy-Hárs kilátójára felmásztunk. 

Panoráma

A Nagy-Hárstól a Kis-Hárs-hegy felé gyalogoltunk tovább.

Bátori barlang – ahol a Bibliát forította Bátori László a 15. században

Az Makovetz kilátóra nem tudtunk felmászni, mert le van zárva. 

Balesetveszély

A műszaki állapotát mérik fel állítólag, mert balesetveszélyes, bár ennek semmi nyomát nem láttuk. Annyiból nem bántam, hogy amúgy sem ez a kedvenc kilátóm: mikor legutóbb megmásztam, érezhetően ingott. A kilátás pedig nem sokban tér el a Nagy-Hársnál látottaktól. 

Rátértünk a hárshegyi körútra, ezen jutottunk el a Petneházyrét kezdetét jelző Szép Juhászné útra. Pár percig az autóút mellett sétáltunk, de nemsokára megkezdtük az emelkedőt a Fekete-fejre(386 m). Erről a csúcsról még életemben nem hallottam. 

A pihenő és a zászlórúd

Ezen a hegyen örökerdő található, ahol nincs erdőgazdálkodás, és a WWF tanösvényt hozott itt létre. Kilátó valaha volt, ma már csak egy zászlórúd jelzi a helyét. A Gyuri pihenőnek nevezett ponton egy kis padról lehet gyönyörködni a kilátásban.

Fekete-feji kilátás

A hegyről lejőve megint civilizációközelben találtuk magunkat, de nem sokáig. Egy lovaknak elkerített mező mellett, poros úton sétáltunk. Itt lett először gyanús, hogy a magunkkal hozott víz elképzelhető, hogy kevés lesz. Tűzött a nap, nagyon meleg volt. Kis ideig még láttuk a János-hegyet az Erzsébet kilátóval, aztán elvesztünk a fák között. Olyan természetvédelmi területen keltünk át, amiről olvastam, hogy régen csak létrán lehetett bemászni az egyik oldalon, és kimászni is ugyanígy a túloldalon. Mostanra a kerítést megbontották, kényelmesen át tudtunk sétálni.

Háttérben a János-hegy

Ahogy telt az idő, egyre inkább elkapott a „kellemes nyáreste van” fílingje. A nap szép lassan ereszkedett lefelé, mezőillat lengte be a levegőt, tücskök ciripeltek mindenfelé. Kényelmes lett volna andalogni, de szorított az idő, még sötétedás előtt Nagykovácsiba akartunk érni, és már láttuk, hogy bele kell húznunk.

Ráláttunk a Hármashatár-hegyre is

A Tarnai pihenő (422 m) volt a következő nagy elérendő állomás. A Nagykovácsi felé haladó útról egy ponton le kellett csatlakozni, hogy a pihenőhöz eljussunk. Kicsit fájt látni, milyen sokat kell majd visszafelé, hegynek felfelé sétálni, de abszolút megérte. 

A világ végére is ellátni!

Képeket láttam róla, de élőben sokkal szebb, mint a képeken. Iszonyat messzi ellátni, nagyon mesés! 

Naplemente előtti idill

Szembeszél

Üldögéltünk, eszegettünk, fotóztunk, pihentünk itt, mielőtt továbbmentünk volna a Nagy-Kopasz (559 m) Csergezán Pál-kilátója felé. A pihenőtől is eszméletlen volt a kilátás, innen pedig még messzebb elláttunk.

Csergezán Pál-kilátó

Annyira zseniális volt a kilátás, hogy még sokáig bírtam volna állni és bámulni. 

Még egy panoráma

Naplemente

Már sötétedett, amikor a falu felé vettük az irányt. Térkép alapján közelinek tűnt, de meglepően sokat kellett még sétálni. Siettünk, mert hamarosan indult egy busz Hűvösvölgy felé, amit el akartunk érni, különben nagyon sokat kellett volna várni a következőre, és már így is későre járt. Nem sokon múlt, hogy lekéssük, de sikeresen elértük a buszt.

@page { margin: 0.79in } p { margin-bottom: 0.1in; direction: ltr; line-height: 120%; text-align: left; orphans: 2; widows: 2 } a:link { color: #0000ff }