Észtország vol.2 – Narva

Narva már akkor izgatta a fantáziámat, amikor még csak az egyetemen hallottam róla észt tanulmányaim során. Láttam róla képeket, tudtam, hogy a határon fekszik, és hogy a lakosság több mint 85%-a orosz anyanyelvű. 
Észtországban a mai napig megoldatlan probléma a nagy számú orosz lakosság kérdése. A szovjet időkben a keleti határhoz oroszokat telepítettek be, akik a Szovjetunió felbomlása után is az országban maradtak. Ezek az emberek nem kaptak automatikusan észt állampolgárságot: akik 1940 után települtek be, és nem beszélnek észtül, úgynevezett szürke útlevelet kaptak, amivel munkát vállalhatnak ugyan, de például nem szavazhatnak, csak a helyi választásokon. Utazhatnak, de kevesebb joggal bír a szürke útlevél, EU-s országban 3 hónapig tartózkodhatnak vízum nélkül. A mai napig vitatott, hogy ez mennyire méltányos vagy sem, de tény, hogy ma is 80-90ezer ilyen útlevél van forgalomban. A helyzet azért sem egyszerű, mert a jól fizető munkákhoz észt nyelvismeret kell, viszont a keleti határ környékén mindenki oroszul beszél, észt nyelvi környezet is alig van. Főleg a fiatalok ennek ellenére inkább megtanulják a nyelvet és felveszik az állampolgárságot, mert sokban megkönnyíti az életüket. 
Régi narvai városháza

Szóval meg akartam nézni, milyen is ez a Narva, ami ennyire más, mint Észtország többi része. Ekkora különbségre viszont én se számítottam. 

Felszálltunk reggel a narvai buszra, és a sofőr vagy nem beszélt, vagy nem akart észtül beszélni, és az utasok nagy része is oroszul kommunikált. Ahogy elhaladtunk a Peipus-tó mellett, egyre sűrűbben tűntek fel hagymakupolás ortodox templomok a falvakban a megszokott kis református templomok helyett. Gyakrabban láttunk cirillbetűs reklámokat, panelházakat, Silmäe környékén füsöt okádó ipari kéményeket. Narva pedig… hát na, nem valami szívderítő hely. 
Balra Ivangorod, Oroszország, jobbra Narva, Észtország

A harmadik legnagyobb várostól azt vártuk, hogy a buszpályaudvarán meg tudjuk venni a másnapi buszjegyünket, lesz wc, büfé, tudunk inni egy kávét. Ehelyett a semmi közepén raktak ki minket. Volt a közelben egy várószerű épület, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mint vártuk, se wc, se büfé. Úgy döntöttünk, megvesszük inkább online a jegyeket, és a pályaudvaron kávézás helyett keresünk valamit a városban. A hotel felé indultunk, de minden elképesztő lehangoló volt: öreg panelházak, kátyús, gödrös utak, koszos, poros kirakatok, beton, kilátástalanság, szegénység. Hatalmas kontraszt volt bármelyik addig látott észt városhoz képest. Ukrajnában éreztük magunkat Észtország helyett, annak is egy elhanyagoltabb részén.

Tényleg ott voltunk

Bár még nem volt hivatalosan check-in idő, tettünk egy próbát a szállással, hátha lerakhatjuk legalább a hátizsákokat. Eléggé meglepődtünk, amikor simán bejelentkezhettünk és megkaptuk a kulcsokat. Jó is volt az első sokkra lepihenni egy kicsit. Az Inger Hotelben foglaltunk szobát. Észt árakhoz képest egészen olcsó volt, és bár kicsit szoci az épület, szerintem teljesen rendben van. Volt saját fürdőszobánk, a szoba kényelmes, a központ pedig közel. 

A két erőd és a határhoz vezető út

Megéheztünk, és kézenfekvőnek tűnt a hotel éttermében enni. Ott viszont kiderült, hogy business lunch van éppen, ami gyakorlatilag menüt jelent, de semmiféle vega opció nem volt. Ittunk egy kávét inkább, és kerestünk egy másik kajáldát. A Kohvik Munát választottuk, ami mint kiderült, a Tartui Egyetem narvai kampuszának kis kávézója, ahol baromi jó a kaja. A muna tojást jelent észtül, és minden fogásban volt valami tojás. 😀 Azon kicsit ledöbbentem, hogy angolul, észtül és oroszul is beszéltek a pultban, és az étlap is háromnyelvű volt. Körülöttünk mindenki oroszul beszélt, egyszer hallottam csak észt szót. A legkeményebb a tipikus orosz lakótelepi sportos anyuka volt susogós naciban és melegítőfelsőben meg baseballsapkában, akinek a hátán egy hatalmas RUSSIA felirat díszelgett. Elég egyértelmű állásfoglalás volt részéről, bár felmerül a kérdés, hogy akkor miért nem Oroszországban ebédelt inkább? 

Sarló-kalapácsos csillag az erőd bejárata előtt

Ebéd után lesétáltunk a Narva folyó partjára. Én ott és akkor döbbentem csak rá, hogy totál félreértelmeztem a fotókat, amiket a narvai erődről láttam. Narva, mint már írtam, határváros, a Narva folyó túlpartján már Oroszország van, és az Ivangorod nevű település. A folyó két partján egy-egy erőd emelkedik, egymással szemben. A narvai épült korábban: a 13. században még fából, a 14. században már kőből emeltek erődöt a dánok, akik a terület urai voltak akkoriban. Mikor a dánok eladták a területet a Kardtestvéreknek, a túlparton az oroszok megépítették a saját erődjüket, ami kiterjedésében sokkal nagyobb a narvainál. Na én mindig is azt hittem, hogy a nagyobb erőd a narvai, pedig nagyon nem. A helyszínre kellett utaznom, hogy erre rájöjjek. 😀 

Erődök

Nem egy megszokott élmény állni egy folyó partján, átnézni a túloldalra, és tudni, hogy ha akarnál, se mehetnél át. A két várost híd köti össze, de vízum nélkül nem jut át turista rajta. A narvaiak és ivangorodiak vízum nélkül átsétálhatnak egymáshoz, de a többi földi halandó nem mehet csak úgy át. Az utazás tervezésekor megfordult a fejemben, hogy igényeljünk vízumot és menjünk át, de túl későn jutott eszembe, és valószínűleg sok értelme nem lett volna, állítólag Ivangorod még Narvánál is sokkal siralmasabb hely. Azt is olvastam, hogy időnként szivatják az embert a határon, órákig váratják ok nélkül, és az a lehetőség, hogy poénból nem engednek vissza mondjuk Oroszországból, annyira nem lelkesítő kilátás. (Esett már meg, hogy észtországi finnugor eseményre pont Narvánál nem engedték át a határon az érvényes papírokkal rendelkező oroszországi finnugor kisebbségieket.)

Ezen a képen pirossal jelöltem a helyi Lenin szobrot. Tényleg az.

Az erődhöz akartunk eljutni, de a művelet nem is volt annyira egyszerű, mert utunkat keresztbe vágta a határ. Indokolatlanul sokat kellett sétálnunk, hogy a toronyiránt köpésre lévő épülethez a hídhoz vezető, kerítéssel elválasztott utat megkerülve eljussunk. 

Ivangorodi erőd a narvai toronyból

Az erődben várostörténeti múzeum üzemel, ahol bemutatták a város kereskedő múltját, a Narva folyóval való kapcsolatát, és a pusztulásának történetét. A város sorsa tragikus: a II. világháborúban gyakorlatilag teljesen elpusztult. A legnagyobb pusztítást a szovjet légicsapások okozták, de a visszavonuló németek is okoztak bőven károkat 1944-ben. Lényeg a lényeg, a város 98%-a elpusztult a háború végére, a barokk óvárossal együtt. És a legborzasztóbb, hogy a romokból a város nagyja újjáépíthető lett volna, mert a falak alapjai megmaradtak, de a szovjet vezetés a teljes eldózerolás mellett döntött, és felhúztak egy igazi szovjet paneltengert. A korábbi lakosság nem térhetett vissza, a helyükre orosz munkásokat telepítettek be, és azt tervezték, hogy zárt várossá nyilvánítják, és titkos urániumfeldolgozó üzemet hoznak létre.

Makett és szobormaradványok

Ma csak néhány épület maradt fenn a régi időkből, minden más elpusztult. A múzeumban volt egy terem, ahol régi épületek fotóit, rajzait, szobormaradványokat, régi kovácsoltvas díszeket, maketteket lehetett megnézni. Először nem esett le, miért mutatják be ennyire részletesen a legapróbb maradványt is, aztán rájöttem, hogy bszki azért, mert ez minden, ami a városból megmaradt, egy teremnyi emlék, semmi más. Ez hihetetlenül szívfacsaró, tragikus és dühítő – nagyzolásból, ostobaságból, elvakultságból, ideológiából és politikából lett egy barokk városból jellegtelen szocialista mintaváros.

Ennyi maradt a városból

Kövek és régi képek

Nem tudtunk jókedvűen kijönni a múzeumból. Igazából az egész ottjártunk alatt egyik döbbenetből estünk a másikba. Ez a nap nem a szórakozásról szólt, néha sírni lett volna kedvünk – de hát az utazás nem mindig vidám élmény, kellenek a konktrasztok.

Alexander templom

A legerősebb élmény az evangélikus templomnál ért minket. Már zárva volt, mire odaértünk, de a bejárat előtt állt egy papbácsi, aki látva csalódottságunkat, beengedett minket. Kívülről egészen csinos az épület, még a bejárati csarnok is rendben volt. Amikor beléptünk a nagy faajtón, tényleg majdnem elsírtuk magunkat, pedig ateisták vagyunk mindketten.

Csupasz kupola
Kupola 2

A felújított részeken túl a kupola teljesen lecsupaszítva, romosan kong az ürességtől. A kibelezett templom láttán megszólalni se tudtunk, némán néztük az omladozó falakat. Rendben van, hogy a harangtornyot sikerült felújítani, de a hatalmas kupolát nem, pedig 74 év eltelt már a pusztító légicsapások óta. Kifele menet vettünk is képeslapokat, és a visszajárót nem kértük el – hátha számít egy icipicit.

Ortodox templom

Meglehetősen lesokkolva kóvályogtunk el az ortodox templomig. Be nem mentünk – én még Kijevben megfogadtam, hogy többet nem megyek be olyan templomba, ahol el kell fednem a hajam -, de azért sejtem, hogy nem éppen olyan állapotban van, mint az evangélikus templom. A panelrengeteg mélyén megbúvó templom egészen komikus hatást kelt a teljesen elütő építészeti elemeivel.

Művészi

Láttunk azért szívmelengető dolgokat is. A fenti fára a házasságot kötő párok aggatják a neveikkel ellátott leveleket. A fém levélkék csilingelnek, ahogy egymáshoz ütköznek, amikor fúj a szél.

Svéd oroszlán

A svéd oroszlán szobra XII. Károly svéd királynak állít emléket, aki 1700-ban négyszeres túlerővel szemben győzte le az orosz csapatokat Narvánál. A szobor eredetije a II. világháborúban elpusztult, 2000-ben állították fel újra. A túlpartról is jól rálátni, esélyesen nem véletlen a helyválasztás.

Pont sikerült az orosz győzelem napja idején a városban tartózkodnunk, úgyhogy láttunk is egy megemlékezést, ahol orosz katonadalokat énekeltek. Egyébként a parkoló autókba bepillantva könnyen ki lehetett találni a tulajdonosuk nemzeti érzületét: vagy észt nemzetiszín szalagot aggattak a tükörre, vagy a György-szalagot, ami egy fekete-narancsszín szalag, Egykor a legmagasabb katonai kitüntetés volt a Szent György Rend szalagja, a II. világháború katonáit is ezzel tüntették ki. Ennek ellenére csak mostanában lett divatos, Putyin 2007 körül elkezdte népszerűsíteni. A szakadár krími oroszok is ezt hordják 2014 óta, ezzel is kifejezve a partiotizmusukat. Ukrajnában tavaly betiltották és pénzbüntetést vagy elzárást kap, aki hordja. Én is találkoztam ezzel a szalaggal eleget, mikor Oroszországban jártam.

2013. Moszkva, Arbat, a nagy sétálóutca
2013. Sziktivkar, Komi Köztársaság


2013-ban, mikor Moszkvában jártunk az IFUSCO idején, már mindenhol ilyen szalagokat lehetett látni, sőt, ingyen osztogatták őket. Volt nekem is, de elajándékoztam.

Kevésbé frekventált helyen így néz ki a falrendszer

Kis pihenő után indultunk újra sétálni. A folyópartra igyekeztünk, de egy hosszabb útvonalon, hogy az erődítmény védőfalrendszerét is lássuk. A védműben katakombák is húzódnak, ezeket sajnos nem tudtuk megnézni, mert pont zárva volt aznap. 

Friss virágok az emlékhelyen

Sétánk során sikerült belefutnunk egy világháborús emlékhelybe, ahol friss virágok sorakoztak. Nem időztünk itt sokat, mert már érkezett is a következő család egy-egy szál szegfűvel, nem akartunk zavarni.

Parti sétány az erőddel és a határhíddal

A folyóparttal kapcsolatban az az érdekes, hogy egy szép, tiszta, modern sétány vezet a víz mentén. Az Európai Unió pénzt adott mindkét városnak, hogy a parton sétányt építsen, ezzel is hangsúlyozva a két város közötti békét és lendítve a turizmuson. Narva 700.000 euróból épített egy 967 m-es sétányt, ami tényleg látványos: padok, szobrok, szökőkút, utcai edzőterem, játszótér, este díszfények. Ivangorod 1 millió euróból egy kb. 120 méteres szakaszt épített csak meg, és azt nem is nagyon látni a túloldalról. Hova ment el a pénz? Valószínűleg néhány zsebet tömtek tele vele.

Oroszláncsalád a Narva partján

Végigmentünk a sétányon, néha leültünk, néztük a vizet és a túlpartot. Egészen csodálatos, hogy a legtöbb helyen fizetős távolbanéző masinák itt ingyenesek – mintha az ilyen apróságokkal próbálnának borsot törni az ivangorodiak orra alá.

Itt hintáztunk

Szerettem volna mindenképpen belenyúlni a vízbe. Volt sekélyebb szakasz, ahol veszélytelenül meg tudtam ezt tenni, de egyébként nagyon erős a folyó sodrása. A belenyúlós művelet közben azzal viccelődtem, hogy lelőnek-e az orosz oldalról, ha a vízbe nyúlok, ami alapból se volt vicces, de utána vettük észre, hogy tényleg járőröznek fegyveres katonák az erőd alatti susnyásban a túloldalon.

Nem szívesen esnék a vízbe, az biztos

Már kezdett sötétedni, mikor visszaindultunk a szállásra. Eleinte nehezen szoktam hozzá, hogy este 10-kor még nincs sötét, de később nehezen álltam vissza, amikor visszatértünk Budapestre.

A határ

A visszaúton elsétáltunk újra az egyetemi kampusz mellett. Annyira érdekes ez a tetőszerkezet, nem tudom megérteni. 😀

Izgalmas tetőszerkezet
A városházával együtt

Borzalmasan tanulságos nap volt. Voltak igen kemény pillanatok, de örülök, hogy láttuk Narvát. Árnyalódott a képem Észtországról, az észtekről, a kisebbségi politikájukról. Ahhoz kevésnek érzem magam, hogy állást tudjak foglalni, de az nagyon látszik, hogy Narva nem az a város, ahova ömlene a pénz. Több helyen aszfaltozták az utat, mikor ott jártunk, de sok évtizedes elmaradásban van a település a több észt városhoz képest. Az kifejezetten komikus, hogy minden ki van írva észtül, de tényleg minden, miközben alig beszéli bárki is a nyelvet. Ahogy kutattam a neten, találtam olyan véleményeket, hogy az észtek Narvát veszett ügynek tartják, ezért se foglalkoznak vele. A narvai fiatalok nagy része otthagyja a várost, amint tudja, és Tallinnba meg munkát keresni. Aki Narvában marad, mintha egy külön világban ragadna, ami csak névleg Észtország része.

Akit érdekel, ITT van még egy cikk a két határvárosról. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s