Úgy történt, hogy karácsony előtt pár nappal teljesen kétségbe voltam esve, hogy milyen ajándékkal lepjem meg foxot. Életmentő volt, mikor szembejött egy hirdetés, hogy ajándékozzak barlangtúrát. Hmm, miért is ne? – gondoltam, hiszen a barlangtúra tuti izgalmas, remélhetőleg foxnak is tetszeni fog, és élményt ajándékozni jobb, mint tárgyat. Meg azért reméltem, hogy én is elkísérhetem majd. 😀 Megkapta a kupont, ami egy évig érvényes egy, a Pál-völgyi-barlangrendszerbe szervezett túrára. Bár régóta beszéltünk róla, hogy kéne menni, végül most jutottunk el odáig, hogy tényleg bejelentkeztünk. Vasárnap délutánra volt hely egy kiscsoportos túrára. 

Fox nagyon figyel

Korábban érkeztünk a Pál-völgyi-barlang látogatóközpontjához, így volt még időnk meginni egy kávét és körülnézni. A túra hivatalos kezdése előtt nem sokkal visszacsorogtunk a gyülekezőhelyre; nem várakoztak ott sokan, még egy pár volt ott, és egy vélhetően apa-fia páros. Nemsokára megérkezett a túravezetőnk, aki felkísért minket az öltözőbe. Kaptunk sisakot és overált – ez utóbbi alá egy rövidujjú felső és egy hosszú, de kényelmes nadrág bőven elég volt. A nagy melegben fél perc alatt leizzadtam, alig vártam, hogy a 10 fokos barlangban legyünk. 

Kis cseppkő – őt meg lehet tapizni, nem fog tovább nőni

A Pál-völgyi-barlangrendszer az ország leghosszabb barlangja. A Pál-völgyi barlang 500 méteres szakasza kiépített és sétálva látogatható, a Mátyás-hegyi-barlangban pedig a mászós túrák vannak. 1902-ben fedezték fel, hogy a kőfejtőből barlang nyílik, de csak két évvel később kezdték el feltárni – időnként robbantással. 1919 óta engednek be turistákat. A II. világháborúban óvóhelyként működött a rendszer. 2011-ben vált hazánk leghosszabb barlangrendszerévé a 31 km-es hosszával. (A Baradla-Domica Aggteleken “csak” 25 km-es).

Művészfotó a Szendvics után

Átsétáltunk a szemközti Mátyás-hegyi-barlanghoz, beevickéltünk a vasajtón, és kaptunk egy rövid eligazítást. Sok időnk nem volt akklimatizálódni, máris egy 9 méteres létrán másztunk lefelé. Nincs tériszonyom, de nem tetszett a gondolat, hogy egy sáros létrán caplatok lefele, közben úgy szorítottam a csövet, hogy ha bármikor megcsúsznék, meg tudjam tartani magam. Túlparáztam persze, annyira nem volt vészes.

Ez elég gyakori látvány volt az út során 😀

Magát a barlangot viszont nehéz volt megszokni. Zárt tér, körülöttem mindenhol vészesen repedezett sziklák, narancsszínű por száll, az agyagos kövek csúsznak a lábam alatt. Bevallom, az első 10 percben konkrétan féltem, annyira új volt az élmény. Gyakorlatilag a fenekünkön csúsztunk le a Nagy-terembe, ahonnan a körtúra indult. Szusszantunk egy kicsit, közben próbáltam nem belegondolni, hogy a föld alatt vagyunk méterekkel. Nem sokat segített, hogy túravezetőnk – aki egyébként egy nagyon lelkes és laza srác volt, akin látszott, hogy imád barlangban lenni – szólt, hogy most következik utunk legszűkebb szakasza, de ne pánikoljunk, át fogunk férni, csak figyeljünk az instrukciókra. Amikor megláttam, mire gondol, azért leizzadtam egy pillanatra: tényleg szűknek tűnt a találóan Szendvicsnek elnevezett szakasz. Hosszúnak is tűnt elsőre, megküzdöttem vele, de átérve megállapítottam, hogy nem is volt annyira nehéz. Innentől kezdtem el igazán élvezni, nemtom, áttört egy gát és már nem féltem. Innentől már izgalmas volt minden, alig vártam, hogy újabb kihívásokat kapjunk.

Megjelöltem karikával, mit kell nézni: fenyő gyökere lóg be a barlangba

Kihívás pedig akadt. Volt még szűk járat, sokat másztunk négykézláb, csúszkáltunk, kétszer még mászni is kellett felfelé – ebből az egyik egy konkrét koreográfiával volt teljesíthető, a másiknál szabadon próbálkozhattunk. Életem sikere, hogy az én módszerem ítéltetett a legjobbnak. ^_^

Mászás

Az egyik legjobb és közben legfélelmetesebb rész mégis az volt, amikor leültünk, és lekapcsoltuk az összes lámpát. Nagyon ritka az, hogy teljes sötétségben vagyok, és a szemem meg az agyam nem igazán akarták elfogadni ezt a tényt. Túravezetőnk különféle játékokkal szórakoztatott minket: felvillantott egyet a plafonra, hogy megmutassa, az agy hogyan kompenzál, és tényleg sokáig láttuk a fény “nyomát”, vagy a tenyerünk árnyékát, ha azt “néztük”, pedig tudtuk, hogy valójában nem láthattuk.

Túravezetőnk az elefántnak támaszkodva lóg a levegőben

Biztosan van valami pszichés oka annak, hogy totál felpörögve éreztem magam egy olyan helyen, ahol előzetesen féltem, de nagyon hajtott az adrenalin. Még most is azt érzem, hogy vissza akarok menni: ez a minden sarkon egy újabb kihívás dolog nagyon bejött. Vicces, mert amennyire fostam, hogy nem férek át az elején, később pont annyira vártam a minél szűkebb átjárókat.

A Színházterem csarnoka

800 métert tettünk meg összesen 2,5 óra alatt. A föld felszínén ez nem lenne nagy kaland, a föld alatt kicsit mások a távolságok. Az időérzékelésem is megváltozott odalent, mikor körbeértünk, csodálkoztam, hogy máris a végére értünk.

A Színházterem színpadának agyagos padlója

Nem mondom, hogy nem volt fárasztó, mert hazudnék: nagyon is az volt. A folyamatos mozgástól nem éreztük a hideget, inkább kiizzadtunk. A túra alatt nem is éreztem, mennyire elfáradtam, de utána igazi ólmos fáradtság lepett el.

Arc a falban – barlangászok faragták ki. Eredetileg a megvilágítástól függött, hogy mosolyog vagy sírásra görbül a szája, de egyszer jött valaki, aki ezt nem tudta, és belevésett egy Joker-mosolyt.

Kiérve sokkolóan hatott a 30 fokos meleg, azonnal téptem volna le az overált magamról. A térdem már fájt a sok mászástól: nem az ízület fájt, egyszerűen elkezdett kisebesedni és megdagadni. A tenyerem sárga lett az agyagtól, és az orromból is sárga port fújtam ki. Másnap észrevettem magamon lila foltokat, de csekély ár.

A csapat

Nagy élmény volt, nagyon izgi, én nagyon akarok még menni. Örülök, hogy ilyen ajándékkal leptem meg foxot, bár úgy sejtem, ő nem mindig volt a túra alatt ennyire boldog. 😀