XI. kerület kerülete, 35.5 km

Eljött ez is: átléptük a bűvös 30-ast, már ami a kilométerek számát illeti. Húg vett rá, hogy induljunk a XI. kerület kerülete elnevezésű teljesítménytúrán, aminek a lényege, hogy a 11. kerületet sétáljuk körbe. A 11. kerület nem egy kis kerület, a szélén haladva 35,5 kilométert lehet összegyűjteni. Voltak kétségeim, hogy meg tudjuk-e csinálni, hiszen sosem túráztunk még 30 km-nél többet, sőt, talán 25 volt a maximum, de kíváncsi lettem, képesek vagyunk-e rá, úgyhogy belevágtunk. Elég nehéz volt a túráról információkat szerezni, a tturak.hu-n alig volt róla adat, a facebook eseményt pedig az egyik szervező profilján az eseményei között találtam meg, és egyik túrás csoportban se reklámozták. A nagy napon mégis volt 210 induló a rövid (11 km) és a hosszú távra, bár számomra rejtély, honnan értesültek róla. 
Erre jártunk

Útvonal: Lágymányos – Gellérthegy – Sas-hegy – Farkasrét – Tűzkő-hegy – Budaörs – Tétényi-fennsík – Kamaraerdő – Pacsirta-domb – Dunapart – Kopaszi-gát – Lágymányos 

Táv: 35,5 km Szintidő: 9,5 óra Szintemelkedés: 850 m

A túrát stílusosan november 11-én tartották. A Gellért tér melletti Beer Company volt a túraközpont. Fél 11-re odamentünk, beregisztráltunk, elugrottunk boltba, majd 11-kor a többi túrázóval együtt elindultunk. Rögtön egy jó kis szuszugós szakasszal kezdtünk, felmásztunk a Gellérthegyre. Ezen a túrán nem csak pecséteket kellett gyűjteni, hanem kérdésekre is kellett válaszolgatni, amik mindig egy adott helyszínre vonatkoznak. Így duplán kellett figyelni, nehogy kihagyjunk egyet is. A hegyre menet két kérdés is volt, fent a Citadellánál pecsétet kaptunk.

Szabadság-híd

Sajnos pont az egyik legszmogosabb nap volt a túra napja, ez a képeken is meglátszik. Az időnk egyébként novemberhez képest nagyon meleg volt, én rövidnadrágban voltam. A BAH csomópont felé sétálva elég furán éreztem magam: nem szoktam városban túrázni, teljesen idegen volt az élmény. Az, hogy a lámpánál várni kellett, hogy zöldre váltson, túrán nem gyakran fordul elő.

Szmogos Budapest

Szerencsére kezdtünk kevésbé belvárosias részekre keveredni, a Sas-hegynek egészen természetformája volt. A hegyen van egy látogatóközpont, ami idénre egyébként már bezárt, de a kedvünkért kinyitottak pár órára. Pecsételés után felmentünk a hegytetőre meglesni a kilátást.

Sas-hegyi kilátás

Őszintén szólva én jobban értékelem, ha egy hegytetőről a természetre nyílik a kilátás, de szerencsétlen Sas-hegy nem tehet róla, hogy teljesen körbeépítették. A szmogtól amúgy se láttunk el messze, és leginkább lakóházakat, paneleket nézegettünk felülről.

A látogatóközpont megbúvik a fák között

Budaörs felé sétáltunk tovább. Az Irhás árok régi ismerős (Hörcsög utca! ^_^), jó esetben lefelé haladunk erre, most a rosszabb eset állt fenn, de szerencsére csak a Frank-hegy erdősorának széléig kellett felmennünk, tovább nem. Láttam, hogy máskor a turistaházig fel kellett kapaszkodni ezen a túrán, nagyon boldog vagyok, hogy most nem kellett. Itt volt egy nagyon rövid kis szakaszka, amíg fák között haladtunk, aztán a Tűzkő-hegyen újabb pecséttel gazdagodtunk.

Végre fák!

A túra legszürreálisabb szakasza ezután következett: elbattyogtunk az M1-M7 közös szakaszához, és a zajvédőfal túloldalán elsétáltunk a Tesconál lévő gyalogos felüljáróig, majd átkeltünk az autópálya felett. Egy kicsit újra győzködnöm kellett magam, hogy ez tényleg egy teljesítménytúra.

Autópálya

Ez volt az egyik mélypont: körülbelül a táv felénél jártunk, és a tudat, hogy még ugyanennyi hátravan, nagyon nem esett jól. Főleg hogy még emelkedők vártak ránk. Hamar túllendültem a holtponton, beláttam, sok értelme nincs keseregni meg agonizálni, menni kell és kész.

Ipartelep

Elhagytuk Budaörs vasútállomást, sokáig raktárépületek között vitt az út, majd megint lakóházak közé keveredtünk. És jött az emelkedő, fel egészen a Tétényi-fennsíkig. Itt azért anyáztam magamban egy sort, végeláthatatlannak tűnt a kaptató.

Tétényi-fennsík

Mezős, bokros szakaszon folytattuk egy kis szusszanás után az utat. Különösen nem volt szép, tipikusan az a városhoz közeli füves rész, ahova a sunyi spúr rohadékok előszeretettel viszik ki az építési törmeléket meg a szemetet. Az itiner fel is hívta rá a figyelmet, hogy itt örömlányokkal is találkozhatunk. Jéjj. Nem találkoztunk velünk, használt óvszert ellenben láttunk elszórva.

Víztorony

A Kamaraerdőben sosem jártam még, örültem neki, hogy végre lehetőségem adódott, és hogy végre újra erdőben jártunk. Valahol itt értük el a táv azon részét, ami általában a túra végét szokta jelenteni: huszonpár kilométernél már a célba szoktunk beérni, itt még várt ránk 15 km séta. Nem állítom, hogy nem fájt még a lábam, mert hazudnék. De teljesen más mentális beállítódás kell egy rövidebb túrához, mint egy hosszúhoz. Máskor itt már halálosan fáradtak szoktunk lenni – velem legalábbis megesik -, most a fáradás ellenére úgy éreztük, van még erő bennünk.

Naplemente

A kamaraerdei szakaszon sok emberrel találkoztunk, rengetegen voltak kint kutyát sétáltatni, sétálni, gyerekekkel rohangálni, sőt, sütögetőket is láttunk. A Nagy-rét tele volt. Lett volna kedvem ott maradni ahelyett, hogy a lokátorállomáshoz felmásszak, de nem tettem.

Ez se használták mostanában

Kezdett ránk esteledni. A kánai bencés kolostor romjánál újabb pecsétet kaptunk. A romokból semmit se láttunk, bár tény, hogy sötétedett, és egyébként is nagyon kell figyelni, hogy észrevegye az ember. A környező utcák viszont borzalmasak, igazi putri rengeteg szeméttel.

Átkeltünk a Balatoni úton, hát az elképesztő. A turistaút belemegy az eszméletlenül forgalmas autóútba úgy, hogy egy kanyar kellős közepébe jut az egyszeri túrázó: se jobbra, se balra nem lát, nem tudja, mikor jön autó, és mivel nincs se zebra, se lámpa, az autós se számít rá. Elképesztően balesetveszélyes.

A háttérben Budapest lenne, ha látszana a légszennyezéstől

Visszajutottunk a városba, utcai lámpák fénye alatt lépkedtünk. Még a Péterhegyre kellett felmásznunk, de az is csak egy meredekebb utcát jelentett, és az utolsó emelkedő egy pecsétért tett kitérő eredménye: le kellett sétálni a Kék-tóhoz és vissza. Innentől gyakorlatilag vagy lejtőn vagy szintben mentünk. Vasúti sínek alatt, panelek között jártunk, aztán egyszer csak elértük a Duna-parti bicikliutat.

A város fényei

A Dunaparty Megállónál újabb pecsét, kaptunk kupont, amit be tudtunk váltani ételre vagy italra. Egy-egy alkoholmentes sört kértünk (száraz november), kicsit üldögéltünk, majd amikor fázni kezdtünk (hamar bekövetkezett), indultunk is tovább. Már csak be kellett sétálnunk a városba, 6-7 km volt hátra.

Kezdtem elhinni, hogy meglesz ez a teljesítés, ráadásul jóval szintidőn belül. A Kopaszi-gátnál vicces volt, mert észrevettük, hogy itinerrel a kezükben túrázók jönnek szembe. Megijedtem, hogy nem tudunk átsétálni, ahogy kéne, hanem valahol lezárták a partot, és azért jön vissza mindenki, de aztán gyanús lett, hogy túl sokan vannak, és egyiküket se láttuk korábban. Rájöttünk, hogy ők az esti 11 km-es túrán indultak, és nekik fordított irányba kell menniük. Kétszer meg is szólítottak minket, a kis távon indulók se értették, mi miért megyünk szembe, és mindkétszer leborultak a táv hallatán a teljesítményünk előtt. Olyan jó volt egyszer végre menő hosszútávosnak lenni, amire mások csak szörnyülködnek, hogy úristen, tuti nem bírnám. Mi is innen indultunk egyszer. 😀

Az utolsó kilométerek már fájtak. Kidörzsölte a zokni a talpam, a tappancsok a lábujjaim alatt sajogtak, kényelmetlen volt már menni. De kemények voltunk, végigvonszoltuk magunkat a Gellért térig, és boldogan sétáltunk be a Beer Companyba.

Jutalom

8 óra 25 perc alatt beértünk, még lett volna egy óránk. Oklevél, kitűző, kézfogás, kupont is kaptunk, amit levásároltunk, és ittunk még egy alkoholmentes sört. Elfáradtunk, de nagyon elégedettek voltunk: sikerült a 35 és fél km! Körülbelül annyira volt megterhelő, mint számítottam rá, egy picit talán nehezebbnek képzeltem, de örülök, hogy jobban ment. Ez azért már tényleg akkora táv, amit nem mindenki vállal be. A következő lépés egy olyan 30+-os túra lesz, ami rendesen tereptúra, az biztosan más élmény.

Érdekes volt ez a városi túra. Amit lehetett, a szervezők kihozták belőle, különösen tetszett, hogy kérdésekre is kellett válaszolni. Útközben ellátás nem nagyon volt, de a kuponok kárpótoltak, és egyébként se voltunk éhesek, a magunkkal vitt kaja se fogyott el. Izotóniás ital vittünk, ez nagyon hasznosnak bizonyult, inkább ittunk, mint ettünk.

Azt nem mondom, hogy jövőre is megyünk, mert a betonon túrázás nem lett a kedvencem, de egy sportos vasárnapi programnak tökéletes volt. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s