34. Spar Budapest Maraton – Landliebe 10 km

Szeptember 28-án kezdődött a Spar Budapest Maraton futóhétvégéje, ahol a szombati napon a rövidebb távokon lehetett futni 10 km-ig bezárólag, vasárnap pedig a hosszabb távokon, egy maratonnal megkoronázva a kétnapos rendezvényt. Én megelégedtem a 10 km-el is, utoljára tavaly júniusban futottam versenyen ekkora távot – szégyen lett volna kihagyni egy évet 10K-s verseny nélkül. Mondhatnám, hogy tanulságos volt, de valójában nem, abszolút várható volt, ami történt, sokkal kevesebbet edzek mostanában, mint pár éve. Pont egy héttel korábban jártam a szobi Panorámafutáson, ahol 7 km-t futottam és elég jól éreztem közben magam, de ott hajtottam rendesen, hogy 7 perc alatt fussam a kiliket. Sejtettem, hogy a 10 km hiába csak 3 km-el több, jobban meg fogom szenvedni. 

 
A 10 km-es útvonal (Forrás: https://www.sparbudapestmaraton.hu/utvonalterkepek/)

A reggel 9-es indulás kicsit korainak tűnt, de gond nélkül felkeltem. 8 előtt már a versenyközpontban voltam, felvettem a rajtcsomagot, átöltöztem, leadtam a táskámat, elmentem ezerszer wc-re (biztos, ami biztos, nagyon szar úgy futni, hogy az embernek pisilnie kell), és még volt időm kicsit pihenni és rákészülni a versenyre. Az öltöző az ELTE Lágymányosi Campuszának Déli Tömbjében volt, az egész aula a miénk volt, kényelmesebb volt sokkal, mintha sátorban lettünk volna.

Fél 9 után elindultam megnézni, mi a helyzet odakint. Láttam, hogy sokan már beálltak a rajthoz, megkerestem én is a zónámat, az 5-öst, ahol a 6 perc/km-nél lassúbb futók állnak. Volt egy kis kavarodás, mert megláttam az 1 óra 10 perces iramfutókat, akikkel futni akartam, és ők a 4-es zóna végén álltak. Beálltam hozzájuk, mert más 5-ös zónást is láttam velük, gondoltam jó helyen vagyok. Aztán az iramfutók rájöttek, hogy mégiscsak az 5-ösben kéne lenniük, visszasétáltam velük, majd az egész zónát előrébb hozták közvetlenül a 4-es végébe, mert bőven volt hely, szóval kicsit kavarogtunk.

Míg nem indult a verseny, percenként frissítettem a telefonomon a Spartathlon magyar csapat facebook oldalát, éppen akkor várták, hogy Maráz Zsuzsi megnyerje a nők versenyét, miután már Bódis Tamás és Csécsei Zoltán első és második férfiként beértek. Elképesztő, amit ezek az emberek művelnek, hihetetlen munka, kitartás és akaraterő van egy-egy ilyen teljesítés mögött. Filmeken nem sírok (az egy A.I. Artificial Intelligence kivételével), de azt megkönnyeztem, amikor Maráz Zsuzsi az élre került.

Még kisimultan

Szakaszos rajt volt, a harmadik és egyben utolsó indítással jutottam ki én is a rajtzónából. Ott maradtam az iramfutókkal, de azért csekkoltam az órámon is a tempót, és láttam, hogy 7 perc/km helyett inkább 6:45/km-el futunk, ami nekem pont egy érezhető különbség. Mindegy, úgy voltam vele, hogy futok velük, ameddig bírok, és reméltem, hogy ez a verseny vége lesz. Az alsó rakparton futottunk a Pázmány Péter sétánytól egészen a Lánchídig, onnan mentünk át a pesti oldalra, és a Szabadság-hídon vissza.

Igyekeztem nem túlöltözni, rövidnadrágban voltam, és a versenyre kapott póló alatt csak egy trikó volt rajtam, mégis nagyon hamar totál leizzadtam. A rakparton nem volt semmi légmozgás, ellenben iszonyat párás volt a levegő, és nem volt olyan hűvös, mint reméltem. Amikor még csak a 2. kilométernél jártunk, már sejtettem, hogy ezt lehet, hogy így nem fogom végig bírni, nagyon nem éreztem magam komfortosan. 3 km után jött a frissítés, akkor kicsit lemaradtam az iramfutóktól, mert ők persze nem állnak meg ilyenkor, de még a közelükben maradtam. A Lánchíd alatt a 4. km-nél tovább lassultam, ekkor engedtem el az iramfutókkal tartást, az új cél az lett, hogy beérjek, mindegy, milyen eredménnyel, de azért 1 óra 15 perc alatt jó lenne.

Lábam se éri a földet

Ahogy a hídhoz kanyarodtunk, végre megcsapott egy kis szembeszél, nagyon kellett már. A Lánchíd elején volt az 5 km-es pont, ott eldöntöttem, hogy nem szenvedtetem magam, sétára váltottam, a híd feléig kb. így haladtam. Innentől felváltva sétáltam és futottam, de mindig sokkal több volt a futás a sétánál. A záróbusz végig messze volt, tudtam, hogy nem ér utol. Sőt, időnként elkapott a hév, hirtelen jólesett a futás, gyorsítottam, aztán lassultam, sétáltam pár métert, aztán újra futás. Nem szenvedtem, az órámon is folyamatosan láttam, hogy haladok, csökken a hátralévő táv, mentem előre.

A Szabadság-híd előtt a frissítő után egy külföldi szurkolócsapat olyan tapsvihart és kurjongatást csapott minden elhaladó futónak, hogy csakis mosolyogva lehetett elhaladni mellettük, majdnem el is sírtam magam, annyira kedves volt tőlük, hogy kiálltak egy rakás ismeretlent ilyen lelkesen buzdítani. (Azt hiszem, fura tőlem, hogy versenyeken mindig sírni akarok, mert amúgy nem szoktam, de a futás egy tök más lelkiállapot, sokkal érzékenyebb az ember közben – én legalábbis.) 2 km volt már csak hátra, sima liba, újra a budai oldalon jártunk, és már hallatszott a szpíker a célból. Próbáltam a cél előtt gyorsítani, de nem ment, bekocogtam inkább egy nagy mosollyal. Örültem, hogy sikerült, de a sokadik 10K-ja után az ember annyira már nem érzékenyül el, inkább akkor szégyelltem volna magam, ha nem sikerül.

Beértem, jessz! 

1 óra 14 perc 38 mp lett a vége, 1650. lettem 1766 női indulóból, összesítettben 154-en értek még be utánam. Not great, not terrible. Egy óra 15 percen belül maradtam, és 21 másodperccel hamarabb értem be, mint tavaly a Green Runon, amire szintén nem igazán készültem. Legközelebb szeretnék felkészülten versenyezni, a tavaszi Vivicittára már újra 1 óra 10 perc körüli eredményt szeretnék. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s